Zánka, középső nap

Kowalsky meg a Vega végére sikerült beérnünk, de azt hiszem, hogy nem kifejezetten mi vagyunk a zenekar célközönsége, úgyhogy ezt annyira nem sajnáltuk. A koncert közben egyszer csak megjelent egy kopasz fekete gyúrós pólós csávó és elkezdett néptáncolni.  Már vártam a biztonsági őröket, hogy mikor rángatják le, amikor Kowalsky is beállt mellé, végül összeborulva járták.

Ezután biztos, ami biztos alapon letelepedtünk a nagyszínpad mellé egy asztalhoz, amit már nem is nagyon hagytunk el. A programfüzeteket viszont igen, és mivel természetesen mindenki lusta volt 7 lépést megtenni, hogy szerezzen egyet, csak az emlékeinkre támaszkodhattunk a koncertkezdéseket illetően.

Így történt, hogy Zagar eleje helyett a végére sikerült odaérnünk. Amikor két szám után levonultak a színpadról, és csak hosszas fütyülést követően voltak hajlandóak visszajönni, meg is jegyeztem, hogy ezek mekkora pózerek.  Aztán még két szám után végleg eltűntek.

Ezután a Beatsteaks-szel próbáltam vigasztalódni, akikről ezelőtt két napig még csak nem is hallottam.  „Németország legviccesebb punkrock együttese” egy teljesen átlagos punkrock banda. A viccek meg kimerültek abban, hogy néha beraktak egy Beasty Boys, Eurythmics vagy valami nem odaillő zenerészletet és arra táncolt az énekes. Aki egyébként baromi lelkes volt, végigpörögte a koncertet. A ráadás után is visszajött valami kalappal, ekkor kérdezte azt a mellettem ülő, hogy ezt a csávót még lelőni sem lehet.

És akkor következett életem 677-ik Tankcsapda koncertje. Rögtön kínos jelenettel. Egy szám után belopta magát Lukács a közönség szívébe azzal, hogy közölte, ha még egy műanyag pohár repül a színpadra, akkor levonulnak. Mondjuk, működött a dolog, mert a megszeppent tizenévesek az atyai intő szóra hallgatva felhagytak ezzel a felháborító viselkedéssel.

A koncert első felében végig az a zindexes cikk járt a fejemben, amiben az írót a régi számok és a hozzáfűződő emlékek hatására szép lassan megveszi a Tankcsapda. Volt a személyes kedvencem, az Úgy szeress, volt Kis orosz lány, Gyűrd össze a lepedőt meg Baaaaj van!, amiket a finoman szólva is eléggé vegyes közönség nem értékelt kellőképp. Tankcsapda koncertre járni – úgy tűnik számomra – esemény lett. A 10 éves kisfiúktól kezdve, a diszkósokon át az atomfizikus professzorig mindenki megtalálható. Show elemekből nem volt hiány: füst, sok füst, tűzgömbök, 2 kivetítő.

Koncert után még szüttyögtünk fél  órát, aztán húztunk haza.

Viszont aranyos volt az a kiscsaj, akkor kétségbeesve tolta az orrom alá a telefonját, hogy olvassam fel neki az sms-t, mert ő már nem tudja. Így engem ért az a megtiszteltetés, hogy közöljem vele, hogy a négy hely közül, ahova beadta a főiskolai jelentkezését, egyik helyre sem vették fel. A négy hely közül háromra emlékezett, de abból én csak kommunikációt értettem meg.

A csütörtöki „csajozásomat” meg még sikeresen ki tudtam dumálni otthon, de azzal a négyes focilabda méretű herpesszel, ami mára nőtt a számra szerintem már nehezebb dolgom lesz.

Ma este meg azt hiszem, hogy kibérelek egy padot a Pepsi Színpad mellett, hisz Mangod/Depresszió/NeckSprain/Subscribe, én meg fáradok.