Danny nagyon szeretne egy új zongorát, de nem akarja elkapkodni a választást. Ezért elhatározta: amíg a tesóék otthon pihiznek a bandával, ő bizony nekivág Európának egy szál gitárral, és minden koncertállomáson alaposan leteszteli a számára biztosított bérhangszert; a kedvencére pedig talán ajánlatot is tesz a turné végén. A Budapesten használt fekete Bohemia jó eséllyel lehet a befutó darab, habár a vételárat még össze kéne spórolni valahonnan. Számításai szerint még ötven ilyen közel-teltházas Aranytíz-fellépés és megvan a szülinapi ajándékra való.
Danny, és Danny promoterei nem sokat árultak el abból, mit várhatunk tőle ma este. Milyen hangszereket tervez megszólaltatni, lesz-e társasága, mennyire veszi interaktív-beszélgetősre a műsort, valamint hisz-e annyira az egy szem, ambient határán billegő szólóalbumában, hogy esetleg egy szuszra eljátssza nekünk az egészet – mert az bizony exkluzív élmény lenne mindannyiunknak. Setlistet nézni koncert előtt csalás, így kíváncsiságommal az internet mindenek felett álló zenei szaktekintélyeihez fordultam, akik rögvest elhalmoztak gazdag tapasztalataikkal.
Danny perceken át, mint egy középiskolás banda a sulibuli előtt, látszólag koncepció nélkül birizgálja a felszerelését, – csupán a Springfield vezető dallamánál döbbenünk rá, hogy amit mi soundchecknek hittünk, az jórészt már a produkció volt. Az aprólékos munka eredménye pedig azonnal megtérülni lászik, amikor olyan kísértetiesen suhogó bridge-t csal ki csupán abból az egy szál gitárjából, hogy rögvest arcunkra fagy a fülig szaladt vigyor.
Danny olyan, mint a kamikaze-pilóták kiképzőtisztje: jól figyeljetek, mert csak egyszer mutatom meg. A gondosan összeválogatott pedálsorral jelentős terhet vett le a válláról, hiszen minden témát elég egyszer, pontosan feljátszania, majd a megfelelő pillanatban rátaposni a loop gombra. A koncert stressz nélkül, kényelmesen abszolválható és a szólócsapattal sem kell osztozni a gázsin. Kész főnyeremény.
Dannyről ismeretes, hogy mesterien forgatja a gitárt, ma este mégsem virtuozitásával igyekszik elkápráztatni minket – sőt, egyáltalán nem akar elkápráztatni senkit. Szólóalbumáról mindösszesen a The Exorcist és az Oceans Of Time dalokkal rukkolt elő, ezen felül csupán egy lecsupaszított Anathema-akusztik, amit tőle hallhatunk. Feldolgozásai tetszetősek ugyan, de a youtube első keresőoldalán jó eséllyel találnék akár ennél kreatívabb Enjoy the Silence-t is, valami noname coverista előadásában. Egygitáros átiratai gyöngéden, kellemesen simogatnak, jókorát emelve az érzelmi tölteten egy pehelykönnyű Temporary Peace, egy magányosabb Ariel formájában, de a Kate Bush-féle Running Up That Hill is igazán szívhez szóló. A koncert vége felé, amikor a vájtfülübbek már kérnék vissza a pénzüket, csak előránt néhány technikásabb szólót, hogy csípősebbé tegye a High Hopes és az Anathema végét, melyre szintúgy ámuló szemek-fülek nyílnak tágra válaszként.
https://www.instagram.com/p/Bh2QzYBgM_D/?taken-by=fesztblog
Danny megjelenéséből sugárzik az elegancia, s bár zakóit és bőrcipőit megszoktuk már Anathema-koncerteken, a színtermi helyszín, a tokostul kikészített gitár, a diszkrét világítás és a már említett zongora erőteljes szalonzenész image-t kölcsönöz neki. Kétségtelen, hogy az ő kívánságára hűtötték a termet 15 fokig, mert szegény megsült volna ennyi ruhában. Kommunikációja és hanghordozása ellenben ugyanazt a magabiztos, laza rocksztárfigurát vetíti elénk, amit az Anathema-koncertekről ismerhetünk; de mire elhinnénk neki, már megint azt látjuk, hogy a padlón gubbasztva játszik a pedáljaival, vagy üresjáratban császkál az emelvényen, kissé maga is megdöbbenve, hogy milyen nagyok is tudnak lenni ezek a deszkák, ha tesóék nem állnak mellette, és hogy ezt most mind neki kéne megtöltenie élettel. Mindezen vonások nyilvánvaló disszonanciája formálja végül furcsa, ámde borzasztóan szerethető művészentitássá az embert akit a mai este előtt csupán „Daniel Cavanagh, dalszerző-gitáros” címen ismertünk.
Danny szeretné azt hinni, hogy nem egy fekete lyuknak játszik, de hiába, ha az a két „fucking reflektor” (egyébként négy) permanensen kisüti a szemét, és semmit nem lát belőlünk. A mikrofonjaival sem elégedett – sőt, a zongorára erősített énekszerszám már-már fülsértően félrekalibrált. További probléma, hogy az első sorokban helyet foglalókhoz a zenélő Danny közelebb áll, mint a terem sarkaiban függő hangszórók, ezért pár erőteljesebb dal, mint a High Hopes, vagy az Oceans Of Time alatt, mintha csőalagútból hallgatnánk a műsort. Az áldatlan körülmények ellenére Danny mégsem veszti el a fejét, és sosem felejti el a „kérem” szót a technikusokhoz intézett kívánságaiból, a hangminőség pedig lassú, de folytonos lineáris javulásnak indul.
Danny megérdemelne egy, legalább a csípőjéig érő kisasztalt, ahova felstócolhatá minden cuccát, mert rossz nézni, ahogy a koncert számottevő részét a pedáljai mellett guggolva, potmétereket tekergetve tölti. A tesója produkciójához októberben még illett ez a showelem, de nála, ebben a környezetben ugyanez inkább az esetlenség hatását kelti. A Sound fellépőinél évről évre működik ez a módszer – igaz, őket nemigen szokta terhelni semmiféle nyakba akasztott himbálózó fadarab.
Danny még nem az a fékezhetetlen agyvelejű Corey Taylor, aki ún. „gitáros stand-up” programsorozat keretében igyekszik minél több ember arcába lengetni saját véleményét a világ dolgairól; de azért néhány témában ő is megmondja az őszintét; úgymint: „sorry, but… fuck your government, fuck populism on both left and right.” Kritikus továbbá a közösségi médiával – főleg a Twitterrel – szemben, amely nélkül bizisten jobb lenne a világ (közönség egyetért), illetve visszasírja az ezredfordulós időket, amikor szabadidejében még nagy sétákra indult az erdőbe, nem öregurasan kávézgatott a Starbucksban. Vigasztalásként: ha végigtekintünk csak az új évtizedben megjelent Anathema-remekeken, és a tényen, hogy bizonyos szereket sikerült végleg letenned, egyáltalán nem deficitesek az elmúlt éveid, Danny.
Danny szeretné, ha együtt énekelnénk vele – habár tisztában van azzal, a főzés/mosogatás/zuhanyzás közben rendszeresen 6-8 perces atmoszférikus opuszokat dudorászó Anathema-rajongó nem a budapesti közönség egyéni archetípusa, vagyis jól meg kell gondolnia, milyen szöveget kér tőlünk számon. Az Untouchable felajánlásával mégis sikerül belenyúlnia a tutiba, az ezt követő Another Brick In The Wall meg már szemtelenül biztonsági játék, de mit számít ez, megvan a felállós, önfeledten éneklős-tapsolós blokkunk is.
Danny úgy érzi, ezzel a zongorateljesítménnyel biztosan kibukna a zeneiskolából. Többször is bocsánatot kér, és fintorogva jelzi, hogy legalább a saját dalait illene pontosan eljátszania. Mit sem sejt afelől, hogy pont ezen apró tévesztései, a ritmus folytonosságában parányi hézagokat ejtő gondolkodási idői teszik igazán emberközelivé, különlegessé a hallásélményt.
Dannyt állva tapsolja vissza a hazai Anathema-kultusz mintegy kétszáz követője. Nem véletlenül kérhette a terem megvilágítását szűk egy órával ezelőtt: kereste az ismerős arcokat a közönségben. Nagy bizonysággal állíthatom, hogy aligha találkozott idegen pillantással. A magyar rajongótábor, akár a Depeche Mode-é: jóval gyérebb számú, de ugyanúgy a végletekig lojális. Ráadásként az Iron Maiden Wasted Years-ét csalogatja elő a zongorából, diszkrét melankóliával búcsúzva tőlünk. Azt, hogy hamarosan visszatér, ígérnie sem kellett, hisz tudjuk, érezzük mindannyian.
