Platón és a jazz: Lajkó Félix még mindig üt

Mekkora poén, hogy a szakállas Lajkót harangoztam be, erre az A38-on megint úgy nézett ki, mint 10 éve és pont olyan megdöbbentően jó is volt. Ha ilyen lenne a jazz, én hallgatnám.

Volt egy Lajkó Félix-koncert 1996 karácsonyán Szegeden, az
azóta is felújítatlan, kívülről gyönyörű, belülről meg nyers beton
berendezésével ütő Kass Szállóban, nagyon alternatív. Kint zuhogott a hó,
hideg volt, és másnap reggel 9-re mentem vizsgázni angol nyelvtöriből. A Kass
nagyterme, ahol a századelőn bálokat tartottak kristálycsillárok alatt, poros,
szürke betondíszletté változott: a világítás reflektorok botokon, fűtés semmi.
Lajkó egy szál ingben tolta, egyetlen dobossal, játszott vagy két órát, és
asszem, karácsonyi ajándéknak is elment az minden jelenlévőnek. Egyszer egy
húsz perc-fél órás blokkra még a dobos is lejött, ez a rövid hajú szőke fiú meg
csak nyomta az akkor épp kedvelt témáiból összeálló imprókat, valami olyan
elképesztő folyammá építve fel őket, ami az embert egyáltalán nem
tudatosságával érintette meg, hanem egészen tisztán mint művészet. Épp, ahogy
BWG írja
: minden hang egyenként volt művészi, és sosem lehetett tudni, egy-egy
dinamikával-feszültséggel felépített téma kidolgozásába mikor húz bele hirtelen
ötlettel valami egészen, de egészen mást. Máig a fejemben van a kép, ahogy a
kinti hóeséssel kiegészített néma csendben egy felfelé lépegető témát játszik,
három akkord, bontásban, a vonóval nagyon halkan érve csak a húrokhoz; és mellé
szólószerűen fütyül egy dallamot. Kísérteties és gyönyörű, szomorú (végül is
csak mollon van vége) és mégsem szomorú, elvégre karácsony van, elvégre a
művészet, ahogy BWG is megerősítené, épp az örömről szól.

Ilyesmi emlékek horgadtak fel bennem szerdán a hajóra menet,
mert bár tisztában voltam vele, hogy Lajkó valószínűleg az eltelt tíz-egynéhány
évben sem lett rendszeresebb, kiszámíthatóbb, azért a kiszámíthatósággal együtt
jár a bizonytalanság is. Egyesek szerint a Red Hot Chili Peppers is
kiszámíthatatlan, van, hogy nagyon jók élőben, van, hogy egészen rettenetesek.
Az tuti, gondoltam, hogy nem fogunk most sem kilépni a népzene–klasszikus–jazz
fogalmai által behatárolt területről; de hogy pontosan merre ment Lajkó, amióta
nem hallottam, hát azt nem tudom. Hozzá tartozik az emlékekhez az is, hogy azok
mind kellemesek, sőt: sosem csalódtam még ennek a furcsa vajdasági srácnak a
koncertjeiben. Hogy miért furcsa, arról később, csalódni pedig azért nem
csalódtam (és itt jön a kiszámíthatatlanság ellenpontja), mert bizonyos módon
meg mindig ugyanolyan, és mindig
ugyanúgy játszott (még akkor is, mikor a Vörösmarty moziban egyszer majdnem
leesett a színpadról, annyira berúgva lépett fel). Ugyanolyan brutálisan
virtuóz témák, amelyekben fel-felbukkannak jellegzetes népzenei hajlítások, meghúzások;
ugyanolyan kíméletlen, epilepsziás roham-szerűen rángatózó dinamikájú fokozások;
ugyanolyan egyre türelmetlenebb, maguknak egyre több helyet követelő
disszonanciák a csúcspontokhoz közeledve. Van, ahol szemrehányás, ha a művész “mindig ugyanúgy” játszik, itt nem.

Szóval nehézségeim vannak nekem elhelyezni ezt a zenét, még
a már fentebb nevezett három fogalommal határolt területen is. Általában nem
szeretem a népzenét, bár talán inkább a hozzá kapcsolódó
autenticitás-romantikázás szirupossága miatt; általában nem szeretem a jazzt
öncélúsága, belterjessége, magaskultúrává lobbizott mesterkéltsége miatt; és
általában nem szeretem a klasszikus zenét sem. Az A38 valamelyest maga is
hozzájárult a megfelelő felkészüléshez az előzenekar kiválasztásával: a Tűz
Lángja “saját felfogásban” játszott alapvetően csángó népzenét majd’ egy órán
keresztül, amit én (kisebb meglepetésemre) szörnyen élveztem. Talán mégsem
vagyok elveszett ember, gondoltam, ugyanakkor talán ez mégsem olyan népzene
itt, ami az “autentikusságra” veri magát, mert azért hacsak nem akadt egy-két
kövér néger is a csángók között, biztosan nem ilyen New Orleans-iasan lépkedő
bőgők a hitelesek ide, és a két egymás mellett ritmusozó koboz (vagy kobza,
ahogy ők mondták) helyenként egyenesen úgy hangzott, mintha egy középkori
punkzenekar szólna, bár lehet, hogy a taréj tulajdonképpen hiteles csángó
hajviselet, én nem tudom. Az biztos, hogy a cimbalom mélységesen punk hangszer,
nem lehet annál csibészebb arccal zenét csinálni, mint amilyet a cimbalmosok
vágnak játék közben. A “Csángó Reinhardt” c. számnál már teljesen meggyőztek,
beállították a hangulatot, beindították a pörgős, szaladós, húzós dinamikát.

Lajkó és az őt brácsán kísérő Brasnyó Antal így kicsivel 9
után lépett a kiürített színpadra. Leültek egymás mellé egy-egy székre, és
minden további nélkül kezdetnek fél órát játszottak egyhuzamban. Én meg
fiatalodtam 10 évet, mert pontosan erre emlékeztem: ez a zene teljesen más,
mint bármi, amit a hegedűhöz mint hangszerhez társítok. A hegedűvel, akárcsak a
zongorával, vannak egyfajta előítéleteink: az egyiken érzelmes újévi
koncerteket szokás játszani, a másikon ártalmatlan liftzenét. De ahogy az sem
mindegy, hogy Richard Clayderman zongorázik vagy John Cale, nagyon nagy
különbség, hogy mondjuk Edvin Marton hegedül vagy Lajkó Félix. Mert Lajkóban
pont az az egyik legjobb, hogy a virtuozitást képes úgy kijátszani, hogy az nem
bombasztikus közhely vagy öncélú, élvezhetetlen összekacsintás lesz – hanem valami
olyan élő dolog, valami olyan mozgás ide-oda a hangokon, a dallamokon, amire
ráfeszül a hallgató összes idegszála, és amivel lehet együtt mozogni. Ezeket az
elcsépelt képeket persze művészien kalimpáló jazz-szólókra is szokták
alkalmazni; Lajkó hegedűjátéka viszont még véletlenül sem húzza magára a “műértés” rétegeit. Ellenállhatatlanul, egyre gyorsulva-sűrűsödve halad előre,
és nem attól jelent bármit is, hogy technikás, nem attól, amivé összeáll, hanem
hogy az ismétlődés-variálás végletei között pattogva az egyre sűrűbben,
gyorsabban, felezve-negyedelve fűrészelt le-felszaladó témák a lehető
legközvetlenebbül szólalnak meg, és a hallgatónak ideje sincs skálákat és azok
elhagyását belehallani, ügyes, kimódolt megoldásokat keresni, meghallani és
azok felett örömködni. A hallgatót folyamatosan rántja magával az az
elképesztő, idegrángás-szerű dinamika, amiben a harmincketted vagy tizenhatod,
a tiszta kvint vagy a belefogott disszonáns hajlítás nem része semmilyen
kompozíciónak, hanem csakis az adott pillanatban, az adott téma továbbvitelét
szolgálja. Azt, hogy továbbra is menjen előre. Egydimenziós, tökéletesen
átélhető, lineáris művészet, amiben semmire sem kell figyelni, csak az aktuális
pillanat keresztmetszetére. Nincs benne több réteg, nincs benne nagyobb egység.
Nem vonja el a figyelmet éneklés, nem variálja a ritmust egy ütős, nincs külön
basszus-szólam a bőgőn.

Maga Lajkó pedig, úgy tűnik, pontosan így is éli meg. Mintha
ott se lenne. Úgy ül a széken, mintha magába roskadt volna; lefelé néz, vagy
egyesen becsukja a szemét. Az arcán mosolytól fájdalomig sok minden. Brasnyó,
míg gyönyörűen, pontosan aláteszi a brácsát, folyamatosan nézi, figyeli, de
Lajkó nem figyel, nem néz vissza, csak játszik. Nem zenészként persze fogalmam
sincs, valójában milyen összeszokottság, milyen apró jelek, milyen megérzések,
egymás stílusának milyen aprólékos ismerete tesz képessé két zenészt ilyen
teljesítményre; mindenesetre tény, hogy Lajkó már csak azért is furcsa, mert
kívülről tökéletesen elveszettnek tűnik hegedülés közben. Mikor milyen téma
jön? Miből váltunk mibe? Vannak előre megbeszélt akkordmenetek, amiket a
kíséret húz, vannak előre többé-kevésbé lefixált témák, amik jeleznek ezt-azt?
Mikor van visszavétel, ha a fokozások már rég mennek, vagy épp ellenkezőleg,
még alig indultak be? Az egésznek az a hatása, hogy ez tökéletesen spontán, közvetlen,
természetes zene. A szent megszállottságban alkotó költő jut az ember eszébe
Platónnál, amit egyes kutatók szerint maga Platón talált ki: a művészethez
vezető ihlet az őrület egy fajtája, a költő közeg, médium – itt meg a zenész,
mint a fejében egyre gyorsabban, egyre sűrűbben, egyre szétesőbben zakatoló
témák médiuma. Misztifikálni egyáltalán nem akarok, de Lajkó Félixet figyelve
az az érzésem, nem arról van szó, hogy még gyorsabban komponál, mint játszik: csak játszik, nem aggyal vagy
összhangzattannal, kézzel, semmi
mással, és egyáltalán nem “komponál”. Milyen nehéz lehetett így filmzenét írni.

 

Húsztól öt percig terjedő egységekben folytatódik a koncert,
és bár akadnak kilógó darabok (ahol a hegedű édeskésebb, kevésbé intenzív, mint
inkább melodikus oldala is előkerül), leginkább a gyors, sűrű, dinamikus zenék
képezik a program magját. A brácsa rendíthetetlen, néha egy-egy hosszabb,
lendületesebb húzással töri meg az apró, sokszor egészen halk kontrázás
ritmusait (és különben is sok az apró ritmusváltás, amitől a fokozások
kiszámíthatatlanok, követhetetlenek, és még izgalmasabbak lesznek), és rájövök,
hogy három-négy akkordos alapjai igazából standard rakenroll-akkordmenetek.
Egyszer ki kellene próbálni, hogy valaki egy kicsit torzított gitáron játszik
Lajkó alá, és akkor benne lenne ebben a rakenroll is. Félelmetesen együtt van a
két zenész, a zene megdöbbentően érzékeny, virtuóz, és mégis intenzív,
lehengerlően erős. Mikor valamivel 11 előtt felállnak, meghajolnak (Lajkó kissé
félszegen), és lemennek, egyértelmű, hogy majd még vagy kétszer vissza kell
jöjjenek a taps nyomán. Akkor jövök rá, hogy ezek az egyre durvuló, fokozódó
darabok pont olyanok, mint a taps a színházban: egyre erősödik, egyre
emelkedik, majd mikor már nem tartható fenn, felez és megnyugszik, és kezdődik
elölről. Annyi a különbség, hogy ez a srác sokkal tovább feszíti, sokkal
kijjebb tolja a határt, mint bármilyen színházi közönség.

És persze a közönség az közönség, a művészet meg odafent van a
színpadon, ahogy egy színházi, vagy klasszikus, vagy jazz-hozzáállás diktálná.
De pont ez az, amit ennek a magával ragadó, rohanó lineáris zenének a
közvetlensége megsemmisít, mikor a hallgatót szó szerint berántja a tikkelő bepörgésbe.
A közönségben láthatóan sokan valóban valami benső ritmusra mozognak, ahogy a
brácsa-hegedű páros csak nyűvi, nyűvi a vonókat: elkapja őket a zene, és sehallselát
csak arra figyelnek onnantól. BWG is megirigyelhetett volna minket szerdán,
annyira egyértelműen, tisztán és világosan szólalt meg a művészet az A38-on. De
persze lehet, hogy még ő is ott volt.

  • Rohadt jó beszámoló, az Ördög hegedűse meg nem Paganini, hanem Lajkó, ezt mindig mondtam.

  • Lajkó Félix tényleg fantasztikus zenész, meghatározó személyisége délvidék kultúrájának. Egyetlen apró kiegészítést engedj meg. A Kass „Színház” nem létezik, valamikor szálló volt, és abban a teremben tényleg nagy mulatságok voltak. Annak örülök, hogy benned a Kass elnevezés maradt meg, a szegediek Régi Hungáriának hívják 1934-től. Hiába telt el 13 év az általad felidézett koncert óta a szálló ma is ugyanolyan állapotban van. Ha nosztalgiáznál, ajánlom a nyári Thealter Fesztivált, ilyenkor egy héten át alternatív színházi előadásokat rendeznek a poros, lepukkadt szálló nagytermében. Üdvözlet Szegedről: k.

  • Lam

    A Kass Színház elírás, persze h szálló volt, nem is értem, miért írtam színházat; és persze, h most is uolyan állapotban van, sőt (mivel azóta sem történt vele semmi). Viszont a nyári Thealtert évek óta bojkottálom, annyi hatásvadás, művészkedő, sznob baromságot rég láttam egy helyen. Az alternatív mozgásszínháznál csak a spoken word a nagyobb kamu. Köszi a helyesbítést.

  • ez nem a lajkófélix, ez valami húsz évvel fiatalabb emberke, a képeken 🙂
    reménykedtem, hogy rossz lesz, mert nem értem rá…

  • locsolólány

    Már régen volt a koncert, de csak most találtam rá erre a beszámolóra, és köszi, mert nagyon tetszett. És tökre örültem, hogy te is felvetetted, hogy vajon hogy van az, amikor két ember így együtt tud játszani, mert én is egy csomót gondolkoztam rajta.
    Egyáltalán nem értek a zenéhez, a Lajkó Félix mégis rettenetesen sokat tud nekem adni. Ezért az én beszámolóm valami ilyesmi lenne:

    Nagyon nagy érzelmi intenzitás, szenvedély, minden romantika, szentimentalizmus, modorosság, édesség nélkül.
    Vad, főleg úgy, mint a vadvirág, de azért kicsit persze úgy is, mint az oroszlán. Természetközeli, természetbeni lét. Olykor nevettető lendület.
    Szikár szenvedély. Végtelenül érzékeny, de cseppet sem kímélt lélek.