“Ha jó a kedved, dobbants nagyokat…”

A magyar nyelvű, rövid, udvarias és testtelen felvezetés után bejött egy böszme figura, tetovált, másfél combnyi felkarokkal és elkezdett – jobb szó híján – stompolni egy partvissal. A szerszám nyele öt percen belül eltört. Eközben csatlakoztak hozzá társai és a leamortizálódott takarítóeszközök száma villámgyorsan nyolcra emelkedett.

Mindez persze egyáltalán nem akasztotta meg a szédületes koreográfiát, hiszen rögtön átjött, hogy megszokott rutin a kellékek egymásnak történő átadása, szinte egymáshoz vagdosása, illetve a színfalak mögül behajított újak elkapása – de ekkor a nézőtér már köpni-nyelni nem tudott.

A következő bő másfél óra felhőtlen szórakoztatásáért nyolc (nem is annyira) átlagos fő felelt. Nem is annyira, mert a sarki kisboltban valószínűleg elszörnyedő, cekkeres nénikék bámulnák őket kerekedő szemmel, de abból a szempontból mindenképpen átlagosak, hogy bármelyik arc melléd ülhetne egy rockkocsmában egy pofa söritalra, vagy veled csápolna egy punkfesztiválon.

A tarajos, raszta, szakadt farmeres, stb. külsőségek említését ilyetén módon letudva, ha jelen sorok írójának a látottak mélyebb elemzésére kellene rászánnia magát, igen mély szmötyiben lenne. Közhely, s mint ilyen, nem véletlenül vált azzá, hogy a Stomp végtelenül egyedi, életörömtől duzzadó energiabombája egyszerre:

koncert, ahol a hagyományos ütőhangszereket WC pumpák, nejlonzacskók, vagy akár orrszívás és böfögés helyettesíti,

színház, ahol a szavakat gesztusok, mimika és tánc váltja ki, a commedia dell’arte és a pantomim improvizatív hagyományaira emlékeztetve, ám profi módon begyakoroltan,

cirkusz, ahol a szereplők értelemszerűen zenészek, színészek és táncosok, emellett bohócok, artisták, akrobaták, mutatványosok és ki tudja még, mik egyszerre.

Egy ritmusra épülő látvány- és – engedtessék meg ennyi képzavar – hallványshow lelke a tempó, amellyel éppen emiatt az előadás egészét és az egyes részeit tekintve is a kellő tisztelettel bántak. A masszív, beszakadástól való alaptalan félelmeket megcáfoló színpadot birtokbavevő társulat grammra kimérten, felváltva adagolta az őrületesen felpörgetett “utcai harcot” és kabarétréfaszerű gegeket.

A jelenetek változó összetételű létszáma és hangulata nem adott teret az unalomnak, nem mellesleg alkalmanként a résztvevők felváltva alakították az egyes szerepeket. Eközben a hétköznapi tárgyak és az emberi test olyan ötletes használatát jelenítették meg, hogy az invenció esetleges jövőbeni hiányában Jackie Chan bátran leckéket vehetne a stomperektől.

A gyufacsörgetésen kívül előkerültek az öngyújtók és természetesen(?) élve azok adottságaival, nem “csak” csörömpölő zajt csaptak velük, de a fényhatással is eljátszottak. Egy pár pillanat erejéig élőszoborként megidézték a szabadság szellemét, valamint az ismert cipőmárka kosárlabdás reklámját. Súlyos fémhordókat használva lábbeliként nem átallottak ropni velük egy jóízűt, miközben doboltak rajtuk. Az árulkodó létrák ellenére először a színpadkép hátterének tűnő, hulladékból eszkábált álfalon muzsikáltak, zsinórokon lengve jobbra-balra legalább szobányi magasban.

A nézőkkel való kommunikációt nem csak az első sorokban ülőkre söpört homok és újságpapírhalom, vagy a rájuk fröcskölt víz jelentette, de ahogy az “egy rendes zenei produkciótól” elvárható, közönségénekeltetésre is sor került. Így nyer értelmet a beszámoló címével felemlegetett gyermekdal: a szokásosan bevett “jejejeeezés” helyett a közös tapsot, ütemes lábdobogást és csettintgetést a szép darab férfiember vezényelte, akiről a bevezető már megemlékezik.

Ehelyütt kell kiemelni két nevet a fellépő két hölgy és hat úr közül. Egyikük az előbb említett, porondmesterként funkcionáló, a többieket irányító Andrew Patrick, a másik pedig a csapat harlequinje, a legnagyobb számú vizuális élc elsütője, az alkatára kihegyezett viccek céltáblája, a minden lében kanál Paul Bend. A rendezés vélhető szándéka és az Arénába látogatók reakciója szerint kettejük játéka talán a legemlékezetesebb.

Aki szokott az ujjaival asztalon szólózni, netán percekig magába feledkezve csattogtatja a tolla kupakját, vagy buliból hazafelé menet, hajnalban az éjszakai busz huppanásaiból az előzőleg befogadott zeneszámok lüktetését hallja ki megfáradtan, vagy aki csak a szürke, fásult hétköznapjait szeretné feldobni egy nem mindennapi estével, az mindenképpen szakítson időt vasárnapig az egyik Stompra.

Ha létezik hardcore táncszínház, akkor ez az.