Nyár utcában jártam, sztónereket láttam

Az Afterben megfordultam már korábban koncertügyileg. Igaz, akkor még Marco Polo Clubnak hívták, de ez a lényegen csöppet sem változtat. Szerda este három kellemes előadásnak voltam részese, a fellépőkön kívül pedig újfent találkoztam a sztóner közösséggel.

Amely persze lehet, hogy lényegesen több fejet számlál, de valljuk be: az idei ősz kínálatát nehéz idővel és energiával bírni. Ráadásként párhuzamban a Nyár utcai koncertekkel más helyszíneken is a bőség zavarával találkozhatott a nagyérdemű.

A helyszín kinézetre semmit sem változott, a pult a bejárattól két lépésre, bőrfotelek és asztalok a folyosón, a terem és a deszkák sem lett nagyobbak. Gyors terepszemle után sörtesztelésre indultam a pulthoz, amikor befutott zsenya. A tesztet így kettesben végeztük el, a sör kiállta ízlelőbimbóink próbáját.

Kicsit magunkba feledkezve beszélgettünk a söntés közelében, ahol a fő vonzerőt voltaképp a csaposlányok jelentették, ugyanis az utóbbi időszak legszemrevalóbb és legkedvesebb hölgyeivel találkoztunk. Kis idő múlva az úri közönség egyre jelentősebb létszámban kezdte magát képviseltetni a pincehelyiségben és a teremből zene hallatszott ki. Betámadtunk.

Elsőként a Vostok Room nem tisztán sivatagi rockot játszott, nótáik bőven elhajlottak a sztónernél technikásabb társstílusok irányába is. Erősen, lendületesen szóltak, sokszor el is kapott a gépszíj egy kis fejrázásra. Játékuk alatt nem tudtam szabadulni az érzéstől, miszerint instrumentális kompozícióik még ütősebb és harapósabb lennének, ha a jelenlegi trióforma helyett egy ritmusgitárral megtámogatva lépnének fel. Egyébként nagyon rendben volt a produkció (és igen, a bőrök mögött Gazsi a Stereochristból lehet ismerős).

A Sunday Fury előtt folyadék-utánpótlásért indultunk, közben előkerültek és megérkeztek a hiányzó pajtások, rolo a sógorával és bruce, így ürítettük poharainkat, aztán bekevergőztünk a második körre. Ekkor már viszonylag sokan voltak a parketten, a váci négyes pedig nem teketóriázott, csak zúzott keményen az arcunkba. A második tétel után beugrott, hogy tavaly megvettem első, First címet viselő lemezüket, azaz noha először hallom őket élőben, nem is ismeretlenek előttem. A fúriák produkciója erősen metálba hajlott, délies-panterás ízeket és hangulatokat kaptunk tőlük dögivel, hozzá csipetnyi hc-dühöt. Alaposan belakták a négy fő számára éppen csak elégséges méretű színpadot és Vostokékhoz hasonlóan rajtuk is látszott a zenélés öröme. Bólogattam, mint kaktusz a sivatagi viharban, aztán egyszer csak vége lett.

Harmadikként a Zippo következett. Ha a két előzenekarra nem lehetett panasz, akkor az olaszok voltak a non plus ultra. Egy dolog ugyanis a pontos játék, a jól megírt nóták és a fület gyönyörködtető hangzás. Az öt talján azonban vitán túl és rajongáson innen úgy játszott, ahogy a legnagyobbak szoktak. Mondanám, hogy minőségi sztóner zenét toltak az arcunkba, de az túlságosan leegyszerűsítené a produkciójukat. Olyan nótákat hallottunk tőlük, amelyek méltóak a klasszis címre, ugyanis a sivatagi fíling csak egy – ám igen hangsúlyos – összetevője szerzeményeiknek. Mert van bennük egy olyasféle extra, amit talán legjobban ihletett dögnek tudnék nevezni.

Nem akarom ragozni, mert elfogultnak tűnhetek, de a közepe táján az jutott eszembe, hogy a Kyuss bulijai lehettek hasonlók: egyszerre gyomron csapón energikusak és felemelően katartikusak. A Zippo felrakta nem csak az este, de a műfaj általam tapasztalt koncertjeinek az i-jére is a pontot, méghozzá a Dave énekes druszájával, Makó Dáviddal, a Stereochrist énekesével közösen előadott The Elephant Mach című dallal első lemezükről, az Ode to Maximum-ról.

Nem néztem az órámat, ezért nem is tudom, mikor ért véget a Zippo fellépése, de az est hátralévő részében az élménytől felajzottan beszélgetett tovább társaságunk. Az időközben ötösfogattá bővült kompánia az éjszakába alaposan belehasítva még jó ideig ellötyögött Sludgemonster és Asthring aftermjúzikjára.