Viszont így legalább a várakozás közben lehetett gyönyörködni a város felett egyre erőteljesebben előtűnő szivárványban. Meg van ennek az esős időnek is a szépsége. Közben elkezdődött a koncert és végül mi is bejutottunk, bár az első 2 számról így lemaradtunk. A lényegről azonban nem.
A koncert elején még inkább az énekes-dallamosabb számok adták a fő vonalat, Saundra Williams főszereplésével. Saját számaikon kívül előkerültek a klasszikusok is, mint a Summertime és az Ain’t no sunshine. Az énekesnő nem csak a hangjával, hanem a kisugárzásával is elkápráztatta a közönséget, bár valahogy olyan érzésem volt végig, mintha nem adná ki a hangja egészét.
Majd jött mindenféle stílus: rock-funk, hip-hop, country vagy épp egy gospel, mind ugyanolyan profin előadva. A koncert közepétől pedig az improvizálásé és játékosságé volt a vezető szerep. Először a báty, Regi csinálhatott, amit csak akart, ugrált, táncolt, bohóckodott, mindezt úgy, hogy a zenei élményt csak fokozta vele. De mindenki kapott egyéni szerepet, a legérdekesebb talán Derico Watson dobszólója végén volt, amikor teljes sötétségben csak a világító dobverők cikázását lehetett látni.
És természetesen nem maradhatott el Victor egyedüli játéka sem, miközben a zenekar többi tagja szép lassan levonult a színpadról. Csak ő volt és a gitárja, és ekkor látszott minden, ami a világ legjobb basszusgitárosává teszi: a zene szeretete és az alázat iránta, az egyedi virtuozitás.
Majd a legvégére még visszatértek a többiek, még egy utolsó bolondozásra. A közönség végig nagyszerű partner volt, amit a legvégén meg is köszöntek, mert szerintünk az nem nagy dolog, hogy bejárják a világot és közben zenélnek, anélkül, hogy a közönség ne élvezze ugyanannyira a koncertet, mint ők belülről.
Emlékezetes este marad mindenkinek, aki ott volt. Főleg annak a srácnak az első sorban, aki az utolsó szám alatt Regi gitárját tartotta, miközben játszott rajta.