Igen, most kimagyaráztam az én szerencsétlen helyzetemet. Múlt héten még úgy festett, hogy nem is megyek Voltra, aztán csütörtökön változott a program. Gyorsan pakolás, telefonálás, szerencsére havernál még van hely a sátorban – hurrá! – és pénteken reggel fél hatkor már a vonaton ültem, hogy egy órára megérkezhessek az ország túlsó végébe.
Tekintettel arra az egyszerű tényre, hogy péntek késő délután még semmi érdekes nem volt számomra, illetve, hogy meg kell ünnepelnünk az érkezésemet, elég hamar, a bejárattól pár perc sétára lévő kisbolt felé vettük az irányt. „Nem lesz ez egy szimpla menet éreztem már akkor”, de az a koccintós félédes fehérbor és az Alaszka vodka… lényeg, hogy letiltott minket. Ledőltem kicsit a sátorba, és mire kihevertem fáradalmaimat pont lekéstem a Moogról. Utána viszont az Amber Smith elég jó koncertet adott, nekem külön tetszett, hogy a Hello Sunnal indítottak és, hogy a Rusty Willoughby-t játszották utolsó előttinek (iszonyat felemelő egy dal).
Pár óra múlva következett számomra a fénypont: DJ Marky és Stamina MC. Az a brazil srác végig pörgött a pult mögött. Fantasztikusjó áthúzásai voltak, mindezt csuklóból! Figyeltem, folyton mosolyogva nézte a közönséget és ugrált, széttárta a karjait, mint a rioi Jézus szobor. Nem sokat vacilált a keveréseknél. Azután egyszer csak az egyik lejátszót felkapta, és úgy kezdett el rajta frankón scratch-elni, hogy beszarás. Respekt! Közben pedig a kissé sűrű („erős csontozatú”) Stamina nyomja a szöveget, és spanolja a közönséget. Ami a setet illeti, vártam a liquides brazil producerek számaira, ezért amikor meghallottam egy nagy kedvencet, Bungle és Marky közös Ghostface – Back like That remixét, na akkor mindent bele! Óriási mosoly az arcomon, elégedettség, ugrálás, egy szóval eufórikus állapot. Legvégén, pedig a nagy sláger az LK szólt, a közönség érezte, itt az utolsó lehetőség, hogy kitombolja magát a mai nap.
Mivel már kezdtem fáradni, én is így gondoltam, de a következő DJ, QQ megoldotta a problémát. High Contrast Metamorphosis című trackjével kezdett – húú, öregem, elegendő indok, hogy még maradjak. Majd nem sokkal később az új Pendulum lemezt beharangzó Propane Nightmares remixe következett. (Persze az eredeti változat lényegesen jobb, de azt nem biztos, hogy könnyű keverni, szerintem eleve koncertekre találták ki.). Végül ismét egy High Contrast szám, a Racing Green győzött meg, hogy végig maradjak, és így kb. fél hétre be is estem a sátorba…
Következő nap: Offspring, nagyszínpad. Nem is emlékszem azelőtt mikor hallgattam utoljára populáris punk zenét, maradjunk annyiban, hogy jó régen. De hát egyszer vagyok Offspring koncerten, gyerünk hát a sűrűjébe. Nos azzal nem számoltam, hogy rajtam nincs bakancs, így mindkét bokám kisebb zúzódást szenvedett. Ez azonban nem okozott problémát abban, hogy utána Zagaron, High Contraston és Palotain végig ugráljak. (Másnap délutánra viszont a járás már csak bicegve működött.) Nekem a Zagar tavalyi szigetes koncertje, majd a Cannot Walk Fly Instead albumuk kissé csalódás volt, de ez a koncert teljesen pozitív élményt adott. Csak úgy jöttek a kedvenc számok egymás után (Escape from the Earth, Ready for the Revolution, Party Animals, Where an other Sun Shines, Eastern Sugar). Azonban a Taste of Snow-t szívesen hallottam volna a legvégén…
A Zagart követte High Contrast, ő rá voltam a leginkább kíváncsi az egész Volt alatt. A jellegzetes hajkoronájú High Contrast, polgári nevén Lincoln Barrett buliján végig pörgött a közönség a jobbnál jobb liquid funk dallamokra. Félúton megjelent a színpadon Stamina is, bár valahogy nem éreztem az MC égető hiányát. A set alatt High Contrast saját szerzeményi közül játszotta a Kiss Kiss Bang Banget (még viszonylag az elején), majd volt Everything’s Different, In A Gadda Da Vida, Racing Green, Axwell I Found U számának Berlin after dark mixe és meglepetésemre a Tread Softly is. Az utóbbinak számomra egyfajta elgondolkodtató, „novemberben a ködös időben buszozok, vagy sétálok” hangulata van, nem gondoltam volna, hogy maga a szerző ezt bulikon játszaná, ráadásul itt Stamina szövegelése nekem zavaró volt. A buli alatt hallhattuk még Mistabishitől a She Lied-ot, a Brookes Brothers Breakbeat Kaos-nál megjelent második viniljéről az F Zerot, illetve Danny Byrdtől a Shock Outot, és (amit nagyon vártam, és nagyon szeretek) a Gold Rush-t… Igen, Danny nagy mestere a felemelő liquid-eknek, úgyhogy itt ismét előtört az öröm, és az eufória.
Levezetésnek Palotai zenélése kitűnő volt, kárpótlásként játszotta az egyik nagy kedvencemet 2008-ból a Brookes tesók Futurebounddal közösen készített Dawn Treaderét.
6 óra környékén elhalkult a zene. Zuhany, gyors összepakolás és irány az állomás. Jó is az, amikor egy hatalmas tömeg vár a kettes vágánynál (mert a vonatuk oda van kiírva), bejelentik, hogy a győri személy késik, majd a hangosbemondó szól, hogy a hármasról lassan indulna a szóban forgó vonat… Az a sprint az ülőhelyekért, amit ott láttam, wow! Vicces. (: Bármilyen fáradt is volt a társaság, az üres ülőhelyek olyan motivációt nyújtottak, hogy szerintem sokan tesin 100 méteres felmérésen nem indultak így meg. Utána meg amennyi anyázást kapott a mi kocsinkban a GySEV és a MÁV a jó egyórás késésért… De lényeg, hogy délutánra hazaértünk.