A Fesztblog két szerzője a budapesti Dürer kert felé vette az irányt március első napján, hogy élőben is meglesse napjaink egyik legfelkapottabb magyar bandáját, az Anna and the Barbies-t. Nem beszéltünk a koncertről utána, hanem mindketten leültünk szépen, és legépeltük gondolatainkat. Most összeolvasva kissé ijesztő, mennyire hasonlóan láttuk az eseményeket, annak ellenére, hogy egyikünk masszív rajongónak nevezhető, míg a másik eddig nem volt teljesen kibékülve a zenekarral. Vajon bejött mindkettőnknek, vagy halálra untuk magunkat? Egy kattintás, és kiderül!
Másodikra, csont nélkül (szerző: Csingász)
Megmondom őszintén, nem voltam oda péntek előtt Annáékért. Ez nagyrészt felületes ismereteimnek volt köszönhető, nagyjából az MR2-n pörgetett dalaik alapján ítéltem meg őket. A 4kézlábot mind zeneileg, mind szövegileg gagyinak találtam, a Márti dala meg már most kiérdemelte nálam az új Most múlik pontosan titulust, aki ismer, tudja, hogy esetemben ez bezony igen komoly hendikepnek számít, mondjuk úgy, a hideg futkos a hátamon tőle. Pedig mindkét dal (úgymint Márti meg a Most múlik) alapjáraton nagyon szép zene, remek szöveggel, csak a nép úgy „felkarolta”, úgy szénné lettek játszva, énekelve, feldolgozva az elmúlt években, hónapokban, hogy konkrétan mérgezést kaptunk tőlük. Ezen túl voltam egy Hegyaljás bulijukon pár szám erejéig, nem nagyon nyűgöztek le. De nagyon sok jót hallottam róluk (például szerzőtársamtól, Tomától), illetve a Fesztblog megkeresését is mindig szívesen vették, tehát úgy voltam vele, mindenki megérdemel egy második esélyt. Így keveredtem péntek este a Dürer kertbe.
Most eltekintek a hosszú bekezdéseken át való háborgástól, pedig meglenne rá az okom: az program csúszott vagy másfél órát, az Anna and the Barbies 22:30-as kiírt kezdéséből majdnem éjfél lett, előttük még a Mangod táncolt az idegeinket lakossági metál zenéjükkel. Amúgy nem voltak olyan rosszak, a szűk műfaji keretek között kifejezetten izgalmas dalaik vannak, csak mi ugyebár nem miattuk jöttünk, és eléggé nehezményeztük, hogy pont egy műsorsávot késve, akkor kezdtek, mikorra a főzenekar volt meghirdetve. Mindegy, addig a terem hátuljában álldogálva nézegettük az őrült jelmezekbe bújt embereket, ugyanis a pénteki buli beöltözős farsangi mókaként volt meghirdetve, voltak jó páran, akik komolyan is vették a felhívást (bár az indokolatlanul sok Hannibal Lecter-féle szopóálarcot nem teljesen tudtam értelmezni).
Akkor ennyit az előzményekről, nézzük milyen volt Annáék koncertje! Röviden: jó. Hosszabban kifejtve: kurva jó. Igazából nem történt semmi különös, igazolták hírüket, élőben óriási bulit csinálnak, a dalok egytől egyig működtek a gyengusz hangosítás ellenére. Anna szokás szerint meghalt a színpadon, miközben az ujja köré csavarta a hallgatóságot, páran már-már vallásos áhítattal néztek rá, amit amellett, hogy kis túlzásnak érzek, valahol meg is tudok érteni. Az egész Anna and the Barbies kompánia zenekarostul, rajongóstul, olyan, mint egy bazi nagy család, ennél pedig én el sem tudok képzelni nagyobb sikert egy előadóművész számára.
Azért nem egy one man (woman) showról volt szó, egyrészt a többi zenész is odatette magát, másrészt ott volt Sámuel, Anna testvére, akinek bitang jó hangja van, azok a dalok tetszettek nekem a legjobban, amit együtt énekeltek (illetve amit a srác egyedül). Mint már említettem, a közönség is teljesen fel volt pörögve, a koncert végén már vagy 30-an táncoltak a színpadon a zenekar körül, ki macskajelmezben, ki kapucnis pulcsiban, ki egy szál melltartóban.
Mi azért nem vetkőztünk neki, de ettől függetlenül mosolyogva távoztunk a Dürerből. Az Anna and the Barbies bebizonyította, nagyon komoly műsort csinálnak élőben, és ha nem is hallgatom ronggyá dalaikat itthon vagy munkába menet, attól még plusz egy főt mindenképp szereztek a nyári fesztiválkoncertjeik közönségébe.
4kézláb a Dürerben (szerző: Toma)
A legutóbbi Corvintetős meeting után nem (sem!) volt kérdés, hogy március elsején a Dürerben is megnézem az Anna and the Barbies következő budapesti bevetését.
Hivatalosan már tavasz, bár az időjárás nem nézett rá a naptárra aznap (lehet, hogy épp az ördögre kacsintgatott? ), a szervezők valamilyen megfontolásból farsangi feelinget adva a történetnek különböző vehemenciájú zenekarokat raktak egy színpadra, a kezdési időpontokat igen mediterrán módon kezelve.De ki emlékszik arra már, hogy a 22:30-ra kiírt kezdés éjfél után van és, hogy valahogy ahhoz sincs hozzászokva az ember, hogy Annáéknak kell elfogadható hangzást csiholniuk a kezdés előtt 5 perccel.
Azonban az ember türelmes, mert tudja, hogy mi vár rá, a legnagyobb méltósággal iszik még 1 sört és visszaszámol…
Éjfél után elkezdődik a buli, ahol sok-sok jelmezes vígan asszisztál a 12 hónapos jelmezverseny, mindenkori győztesének, Pásztor Annának és remek csapatának. Feszített a tempó, tömör a műsor, nem is vesződnek sokat a lassú építkezéssel. Jönnek a pörgős, zúzós dalok egymás után, néhány szám után a hangzás is kezd összeállni. Nem jegyzetelek setlistet, új dal/régi dal arányt és a megszokott beszámolós elemeket, ugyanis tök mindegy, ez nem erről szól.
Aki mondjuk az MR2-s Márti dala miatt jött, az kicsit benézte.
Itt bő egy óráig fülig ér a száj!!
Megvan a színpadról lemászás, közönséggel leülve éneklős rész (naked r&roll), sőt most visszafelé is megy a történet, ugyanis a koncert utolsó harmadában a közönség egyre többször vendégeskedik a színpadon. Egyszerűen jó nézni azt a természetességet, azt a könnyedséget, azt a szeretetet amivel Anna és a zenekar kezeli és alakítja a helyzetet. Manapság azt gondolom ritkán van mód arra, hogy az ember ilyen elemi erővel érezze azt, hogy valami ilyesféle lehetett az indulóötlet, amikor úgy döntöttek eleink, hogy színpadra állva zajt csapnak a maguk és a közönség örömére.
Mert egészen egyszerűen sugárzik az öröm a zenekar minden tagjának az arcáról, nem nyűg, hogy a színpad szélén, már-már leszorulva róla kell pengetni a basszert, mert kell a hely már-már földöntúli boldogságban ugráló embereknek, akik az imént másztak fel a színpadra. Ez napokra feltölt jó kedvvel, szeretettel, nem is merem fokozni. Pláne, hogy a tavasz is már a sarkon van.
Anna blog bejegyzésben köszönte meg, hogy a közönség, hogy vigyázott egymásra, hogy milyen szuper közösség ez, és ha így működne a világ körülöttünk minden nap, nem sok aggódni valónk lenne.
És akkor most lehet azt a szitut játszani, amikor az emberek egymásnak köszöngetik a dolgokat.
Szóval, Anna (és a Barbik), mi köszönjük! Értem, hogy Te is köszönöd, de nem, nem ezt mi köszönjük.
És lehet ezt feleselgetni oda-vissza hosszasan, de előre szólok, hogy én jó sokáig bírom.