Későn értem ki, jóval később, mint terveztem. De az vesse rám az első követ, aki nem ragadt ott a képernyő előtt Risztov Éva fantasztikus úszását figyelve, majd nem várta meg az eredményhirdetést. Részemről a koncerteken való ugrálás jó részét aznap már a képernyő előtt teljesítettem.
Bár az első nap azt írtam, hogy ne várjatok tőlem nagyszínpadi beszámolókat, de most kivételt kell tennem. Sőt, nem csak kivételt kell tennem, de hozsannákat kell zengenem Caro Emerald koncertjéről!
Benne volt minden, ami miatt imádom a Szigetet! Ez, ez az a hangulat, ami minden évben, újra és újra rávesz, hogy egy hetet eltöltsek a hajógyárin, mert minden évben van pár ilyen koncert. Nem volt ember a színpad előtt, aki legalább a lábával ne verte volna a ritmust. Caro Emerald zenéje az a zene, amit hallgatva mindent felejt az ember és csak örül, csak boldog, mert érzi, hogy míg ilyen dalok születnek, addig a világ rendben van.
Risztov Éva, Caro Emerald, két nő, akik csodássá tették napomat. Bár már úgy éreztem, hogy túl vagyok kényeztetve, de akkor jött egy pasi, aki feltette a koronát a napra, a cseresznyét a habra. Jött Emir Kusturica és a The No Smoking Orchestra. Bánkódhat mindenki, aki a nagyszínpadot és ott a Kornt választotta, mert hangulatban az sehol nem volt a világzenei tomboláshoz képest!
Kusturica nem véletlenül világhírű rendező, ez a koncert is ki volt találva, meg volt rendezve, de alaposan. Az umca-umca, vagy ahogy ők mondják, az unza unza music mellé kaptunk produkciókat (csodáltos átöltözés, zene lábbal, szájjal, közönséggel), a szerencsésebbek többször is megfordulhattak a színpadon, hogy aztán Kusturica instrukcióinak megfelelően hol integessenek, hol ugorva megforduljanak, hol fekvőtámaszt csináljanak.
Mit mondjak, a majd két intenzív óra után a közönség csatakosan, de elégedetten távozott.
A tökéletes napok sajátja, hogy minden, még az is jól alakul, amire az ember nem is számít. Így lehetett az, hogy a 10-re kiírt utcaszínház 11-kor kezdődött, minderről pedig akkor jött az sms, mikor eldöntődött, inkább kihagyjuk a művészetet, de Kusturica bandáját akkor sem hagyjuk ott. Így viszont nem is kellett, megvárhattuk az utolsó umca taktust is, és mégsem maradtunk le semmiről.
Egy francia utcaszínház társulat, a Pipototal Basculoscopia című előadását néztük meg. A bascoloscope egy 10 méter magas, fémből készült szerkezet, melyet az artisták maguk mozgatnak.
Látványos szerkezet, azt meg kell hagyni. Látványos és ötletes, amint a szerkezetet meghajtják a szereplők. De minden látvány ellenére kb. 20 perc után unatkozni kezdtem. Untam a példabeszédet az emberi természetről, hiányoltam a ritmust az előadásból. Hogy mégsem hagytam ott az egészet az a szerkezet elemei közt megbúvó zenészeknek, illetve inkább zajcsinálóknak volt köszönhető. Engem a csöveken játszó művész kötött le, aki két hajkefének tűnő valami segítségével idézte elő az izgalmas hangokat. A műsor végi lelkes tapsom leginkább neki, a zajcsinálónak szólt.
Képek FB oldalunkon, gyere és szeress!