ez volt első gondolatom a főcímdal után, mikor is a három csitri elkezdett egymásnak örülni a mólón. mikor a három nemcsitri ugyanezt megismételte, akkor már kifejezetten kínosan éreztem magam.
aztán ez az érzés valahol elveszett, már csak pár önfeledten bolondozó színészt láttam a vásznon és egy-egy szám végeztével szinte hallottam mint röhögnek tovább önfeledten, már felvételen kívül.
mamma mia! – vidd el anyádat is! (én ezt tettem)
sőt, egy hétvégén belül kétszer néztem meg a filmet (először egyedül, majd anyukámat elcipelve újra), pedig nagyon nem szeretem a musicalt, mint műfajt. de azért abbával ez is kicsit más.
a történet rettenetes, a bonyodalmak erőltetettek, a végkifejlet pedig maga a giccs, kicsit groteszkre fazonírozva.
a szerepek idétlenek, de a szereplők okán ez megbocsátható. különösen kiemelném Julie Walterst, akit már a felül semmiben is nagyon kedveltem és aki – szerintem – a legjobb, legönfeledtebb alakítást nyújtja. az pedig egyenesen döbbenet, hogy Pierce Brosnan milyen átéléssel képes abbát énekelni. esküszöm, még könny is volt a szemében.
majd két óra kikapcsolódás, csak az első kínos 10 percet kell túlélni, aztán egyszerre azon fogod kapni magad, hogy ütöd lábaddal a ritmust és ha nő vagy, akkor szíved szerint szaladnál fel te is a vászonra, hogy a dancing queent együtt nyomd a sziget lakóival.
a szülőket pedig tényleg tessék elvinni, hálásak lesznek. ez egy mozi, ami nekik – is – szól.