Egy japán állomásfőnök két perces késés után már harakirit követ el a síneken. A PeCsa szervezői vagy a bolondját járatták velünk, vagy nem ismernek japán állomásfőnököket, esetleg próbálták megvárni, míg ímmel-ámmal bár, de el tudják kezdeni a fénytechnika használatát.
Cave papa és társulata ugyanis késett. Nem sokat – egy házibuliban negyven perc nem a világ – de pont annyit, hogy lelkünkre kötött „pontos kezdés 19.40-kor” kijelentés miatti enyhe malíciát érezhessünk. Negyed kilencre azonban szolid, ám kellemesen elférős teltház gyűlik össze, öt perccel később pedig mélyen búgó basszusok közepette birtokba veszi a színpadot a Nick Cave & The Bad Seeds.
Mindenkit alaposan megtréfálnak a kezdőszámmal: az előző tíz percben hiába kiabálgattuk egyre izgatottabban, hogy „Dig yourself!”, az első nóta a Night of the Lotus Eaters. Gyomorig (mit gyomorig, zsigerig!) hatolnak a basszus hangjai, közben laza kacsa kel szárnyra a környéken, miszerint Miki bá bajusz nélkül jött el hozzánk. Piha! Erőltetem a szemem, és kiderül, hogy mégsem. Ugrálunk, éneklünk az Óriási blog majdnem teljes stábjával egyetemben.
Aztán nevetünk, mert másodikként a Dig!!! Lazarus Dig!!! következik. A koncert előtti napokban már nem tudtam szabadulni a dallamától, most pedig élve a lehetőséggel, villázva kiénekeljük magunkból a nótát elejétől a végéig. Cave pedig belenótázta NYC és San Francisco mellé Budapestet is – hiába, az öreg tudja, mitől döglik a légy. A Tupelo csendül föl harmadikként – így legyen ötösöm a lottón! – amit a Today’s Lesson illetve a Red Right Hand követ szoros emberfogásban. Nem gondoltam, hogy élőben ennyire süthet ez a nóta, de úgy kell nekem, miért ilyen a kedvencem? Laza rángások közepette ekkora már a közönség is beindulni látszik, a hangulat az egek felé tart. Cave jó formában van, integet, mutogat, és a vele egykorú rákenró frontembereket megszégyenítő energiával vezet fel folyamatosan svédtornagyakorlatokat. „Akár indulhatunk is haza.” – mondom a kedvesemnek, aki mosolyogva rázza a fejét, és neki van igaza. Lehet ezt még fokozni? Mint perceken belül kiderült, lehet, de még mennyire!
A folyatatásban a lemezverziónál sokkal energikusabb Your Funeral… My Trial jön, aztán a western-noise hangulatúvá transzformált Midnight Man az új lemezről és a szintén örökklasszis Mercy Seat. Táncolok, ahogy azt söröm engedi és itt már biztos vagyok benne, hogy nem a fülem csal, hanem Cave játékosan, szabadon átköltögetve énekli saját szövegeit.
Deanna, Lie Down Here (And Be My Girl), Moonland, The Ship Song – így folytatódik a koncert és itt szavaztam meg magamtól a tízből tíz pontot. Korábbi pecsás élményeim alapján pedig nyolc pontot a hangosításnak. Ahol mi álltunk, ott legalább is majdnem tökéletesen szólt minden (még ha nem is a hangzás miatt jöttünk). Rendesen, rokkosan, odatolva; hangosan, de nem fület bántó módon.
Kukori-Kotkodás hangokkal keveredve indul a We Call Upon the Author, a gitár nyekereg és karistol, de ezért (is) szeretjük ezt a hangszert. Aztán újabb örömlöketet okoz a Papa Won’t Leave You Henry, amiről álmomban sem gondoltam volna, hogy hallani fogom élőben. Órámra pillantok és a hetvenedik perc környékén járunk. „Na, lassan vége.” – gondolom, de azért még hátravan a More News From Nowhere, amit kicsit The Cure-os hangulatú gitárjával a jóisten is levezető számnak teremtett. Bugizunk a nőmmel, nincs vita.
Kíváncsian várjuk, hogy mi és mennyi lesz a ráadás. Hamar vissza is jönnek, és útravalóként a Get Ready for Love-ot, a Hard On For Love-ot, aztán a zongorához ülős Into My Arms-ot, a The Lyre of Orpheust, legeslegvégén pedig a titkon vágyott Stagger Lee-t kapjuk meg tőlük. Ez a végleges búcsú, tíz nullakettő, már nem jönnek vissza. Integetés, tapsolás, nagy sóhajok, mosolygás és hogyvoltozás, örülünk és legszívesebben visszatekernénk az időt két órával, majd repeatre tennénk.
Biztos nem könnyű lassan negyed század terméséből olyan setlistet összerakni, amit az előadó és a közönség is teljesnek érez, de a hétfő esti Nick Cave koncerten ez sikerült. Legyen az ember fan, vagy „csak” a Cavemuzsik kedvelője, kicsi vagy nagy, azt hiszem, a zenekar és vezetője mindenkinek a kedvére tett. Cave pedig olyan élőben, mint amilyennek elképzeltem: egy energiabombát nyelt örökmozgó hipnotizőr, aki egyszerre ad és előad, és akinek még a kilencvenes évek elejének magyar öltönyös öltözködési stílusa (lila gatya, fekete zakóval és hasig kigombolt inggel) is jól állt.
Akinek nem tetszett, az pedig egyen lótuszt!