Képzelt riport egy belga rockzenekarról. Majdnem ez lett a címe az antwerpeni Triggerfinger budapesti koncertjéről szóló beszámolónknak.
Történhetett volna ez azért, mert számomra értelmezhetetlen módon a koncerttel kapcsolatos internetes megjelenések egyikére sem került fel az este időbeosztása, de még egy árva „pontos kezdés” kiírás sem, így minden koncertrejárós rutinunkat bevetve találgattuk, hogy mégis mikorra érdemes odaérnünk a Hajóra, hogy még a sörért se kelljen órákig sorban állni, előre is tudjunk jutni, hogy közvetlen közelről csodálhassuk Ruben Block sármos arcberendezését és természetesen jóféle képeket is tudjunk lőni a koncertről. Na jöjjön a matek: aszongya a Facebook esemény, hogy kapunyitás nyolckor, van előzenekar is, ők mondjuk kezdjenek fél órával nyitás után, kapnak 30 percet, utána gyors átszerelés, érjünk oda negyed és fél kilenc között! Így is tettünk, aminek következtében sikerült úgy a Triggerfimnger koncert feléről lecsúsznunk, és azon kapnunk magunkat, hogy este tízkor már a Hajó hídján vonultunk hazafelé (vagyis esetünkben búfelejtő sorunk felé a Pinyóba).
Így teljes egészében nem tudom értékelni a produkciót, az előző napok setlistjeit pörgetve csak sejteni tudom, milyen lehetett a koncert első 30 perce. De azért a nekünk osztályrészül kijutott tömény 25 perc rock and rollal kapcsolatban tennék pár megállapítást, mert igen meggyőzőnek hatott még így is a trió.
Megállapítás 1# Idén a Szigeten láttam őket, utolsó nap, délután négykor, ott azt írtam, hogy ilyen halott idősávban – nem meglepően – elég erőtlennek tűnt a produkciójuk. És hogy milyen jó lenne őket klubkocnerten látni. Na, ez tegnap félig össze is jött, és beigazolódott, amit eddig csak sejtettem: A Triggerfinger bitang jó koncertzenekar.
Megállapítás 2# Azon kívül, hogy Ruben Blockba a jelen lévő nők mindegyike, és a jelen lévő férfiak fele is szerelmes volt (és így van ezzel valószínűleg még pár millió ember), azért elég vicces figurákból áll a banda. A basszusgitáros Paul van Bruystegem a maga 120 kilójával, fényesen tar fejével, és a fejbőrébe épült napszemüvegével első ránézésre komoly karriert futhatna be az InKal Security-nál és/vagy a szegedi Csillagban. A dobos Mario Goossens pedig egy az egyben Jeff Daniels stílusát és fizimiskáját hozza a Dumb és Dumberből, erre még tudott tenni egy plakáttal, mikor csíkos öltönyében a dobszerkójára felmászva rázta a seggét a közönség felé. Ruben Blockról meg már esett szó, nyisd fel a szótárat a „sárm” szónál és az ő képet fogod találni (Berényi Mikié mellett persze).
Megállapítás 3# A közönség nagyon rendben volt, óriási ováció, tapsvihar, ugrabugrálás és minden, ami egy jó klubbulihoz kell. Ami viszont kicsit zavaró volt, hogy:
Megállapítás 4# Nagyon sokan csak azért jöttek, hogy hallhassák a zenekar leghíresebb dalát, ami nem más, mint Lykee Li I Follow Rivers megaslágerének érzelmes feldolgozása. Ennek köszönhetően a koncertközönségek táplálékláncán legalul található elemek, úgy mint Eddás/ David Guettás kopasz, aki csak anyut kísérte el; gerelyrészeg öltönyös, nejloninges informatikus; esti Peaches and Cream buliba kirittyentett királylány, aki csak beugrott a pasijával egymásba karolni a SLÁGER alatt, is bőven képviseltették magukat. És minden dal közötti szünetben valaki egészen biztosan a füledbe üvöltötte, hogy Á-Á FALÓ! Amikor végre oda került a sor, a zenekar azért megmutatta, mennyire tele van már a töke a legnagyobb slágerével (főleg, hogy ugye ez egy feldolgozás, nem is ők írták) és elővették a klasszikus receptet: olyan felismerhetetlenül belassítva, széthúzva adták elő, hogy egyből a koncert legunalmasabb dalának tűnt.
Megállapítás 5# Ez mondjuk engem nem zavart, szerencsére így is hallhattam a zenekar TÉNYLEG legszebb dalát, az Off the Rack-et, és a lezárás is olyan volt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: First Taste és Cherry, mindkettő tökéletes arra, hogy kirázza az embert a gatyájából.
Megállapítás 6# Ezek alapján duplán bánom, hogy lemaradtunk a koncert elejéről, bár csalódottságom nem mérhető azokéhoz, akik az Á-Á Faló miatt jöttek tegnap, aztán nem igazán azt kapták, amire számítottak. Nem baj srácok, alább egy kis vigaszdíj tőlem:
Képeink a koncertről ERRE.
A koncertrejárós rutinba javaslom beépíteni a telefon használatát.Odaszól az ember, és megmondják, hogy mikor kezdődik a koncert. Kipróbáltam, működik.
Az ÁÁ Faló-t szerintem egyáltalán nem félseggel ülték meg, nagyon szépen odatették, úgyhogy nem hiszem, hogy bárki csalódott lett volna, aki csak ezért jött el. Megjegyzem, nekem nem volt ilyen benyomásom, hogy ennyire „híg” lett volna a közönség, mint a fenti leírásban, de lehet, hogy csak arról van szó, hogy inkább a koncertet figyeltem, nem azt, hogy ki van körülöttem.
A többi megállapítás abszolút ül.