Igazán szerencsésnek mondhatja magát, aki vasárnap a fogvacogtatóan hideg pesti éjszakából az A38 koncerttermébe menekült, ott ugyanis elcsíphette egy svájci boxbajnok és néhány kedves anarchista mágikus szeánszát.
„Ez volt a slágermixünk” – jegyezte meg maró öngúnnyal Boff Whalley, a Chumbawamba (egyik) frontembere, miután a zenekar eljátszott pár taktust pályafutásuk első és egyetlen igazi világslágeréből, az 1997-es Tubthumpingből. Ez a nyúlfarknyi epizód tulajdonképpen mindent el is mond a koncertről: tény és való, hogy a Chumbawamba közel 25 éves, stílusváltásokkal és tagcserékkel tűzdelt története során mindvégig méltatlanul kevés médiafigyelmet kapott – eltekintve a fent említett dalnak köszönhető 15 perc hírnévtől – miközben az NME vezette brit zenei szaksajtó általában huszadrangú zenekarocskák csip-csup ügyeivel volt elfoglalva. Az évek során egyre deresebb kobakú anarchisták azonban ugyanolyan derűs közönnyel viselik a mellőzöttséget, mint annak idején a villanásnyi reflektorfényt; 2005-ben búcsút intettek az addigi, „hangos” felállásnak, azóta akusztikus hangszerelésű, intim hangulatú lemezeket készítenek. Most éppen az idén tavasszal megjelent The Boy Bands Have Won (A fiúzenekarok győztek) című kiadványuk anyagát utaztatták meg Európában – ráadásul a pesti volt a turné utolsó állomása.
Pontban nyolckor az egyszálgitáros énekesnők népes táborát gyarapító svájci Bettina Schelker nyitotta a programot hol angol, hol német (hol mindkét) nyelven előadott, kellemesen érzelmes dalaival. Első blikkre nagyon szimpatikus lánynak tűnt, keveset akart, ám azt maradéktalanul és hibátlanul teljesítette. Maga a zene, illetve a hatások nem különösebben érdekesek — egy kis Alanis, egy kis Tracy Chapman, egy kis Rosenstolz — viszont a társadalmi problémákat feszegető, okosan elegáns szövegek valamint a Bettina lényéből áradó kedvesség elégnek bizonyult ahhoz, hogy végül őszintén tapsolhasson az egyre népesebb közönség. Tulajdonképpen ez is lemezbemutató koncert volt: új albuma, a The Honeymoon Is Over éppen a Chumbawamba tagjainak közreműködésével készült — a főzenekar háromötöde be is szállt a címadó dal erejéig. Az énekesnő egyébként a koncert után még órákig árulta a saját cuccait a terem bejárata mellett, bárki odamehetett hozzá beszélgetni, rendkívül közvetlen teremtésnek bizonyult, de azért azt nem árt tudni, hogy annak idején veretlen svácji bajnok volt – ökölvívásban.
Nyugati koncerthelyszíneket idéző pontossággal kezdett a Chumbawamba is: két gitár, trombita (helyenként furulya), tangóharmonika, csörgő és persze öt angyali hang. A vokálkiosztásokat talán még a Fleet Foxes tagjai is megmagáznák, ilyen szépet még mostanában is ritkán hallani. A közönséggel való kommunikáció java részét Boff Whalley gitáros-énekes és Jude Abbott énekesnő vállalták magukra, ők viszont ketten olyan szórakoztatóak voltak, mint öt másik zenekar együttvéve: kedves kis sztorik, a tradicionális folkdalok előtt apró történelemleckék, folyamatos volt az interakció – az már más kérdés, hogy a magyar közönség közmondásosan hálás, viszont legendásan szégyenlős is, csak ritkán sikerült megénekeltetni az egyébként szép számú érdeklődőt, a színpadon Johnny Cash-t énekelni pedig még a zenekar szíves invitációja ellenére sem volt bátorsága senkinek (így végül ők adták elő a Folsom Prison Blues leghíresebb versszakát). Az a cappella szerzemények a leghátborzongatóbb pillanatok közé tartoztak, ekkor derült csak ki igazán, mire képes az öt szólam; az utóbbi két lemezen ráadásul bőven vannak ilyenek, úgyhogy többször is megtapasztalhattuk a legkevésbé sem puszta technikai erőfitogtatásból elővezetett, hangszeres kíséret nélküli dalok varázsát.
Az igazi csoda az, hogy meggyőződésem szerint jócskán voltak a közönség soraiban olyanok, akik puszta kíváncsiságból jöttek el, esetleg a kilencvenes évek végén a Tubthumpingre táncoltak a házibulikban, viszont a zenekar közelmúltbéli munkásságáról fogalmuk sem volt, ennek ellenére őket is ugyanúgy magával ragadta a hangulat, mint a keményvonalas rajongókat. Persze ez nem azt jelenti, hogy a Chumbawamba nem írt slágereket: szakajtónyi slágert írtak, csak valahogy mindig mindenki ignorálta őket. Az On eBay, az Enough is Enough vagy a talán kissé ismertebb Timebomb egy normális világban éjjel nappal ömlöttek volna a tévéből és a rádióból – bár tegyük hozzá: ha így történik, valószínűleg sosem láthattuk volna őket egy ekkora helyen, ilyen barátságos körülmények között. Tényleg olyan volt, mintha zenekar és közönség egyetlen nagy család lett volna; ők az esti mesét olvasó szülők, mi a tágra nyílt szemmel figyelő kisgyerekek. Aztán amikor már végleg azt hittük, hogy ennyire kedves embereket még sosem láttunk, egy Jörg Haider halálát ünneplő dallal megmutattát a másik arcukat is: a megalkuvást nem tűrő, nagybetűs Aktivistáét, aki ha kell, leönt egy angol minisztert jeges vízzel (megtörtént) vagy éppen Margaret Thatcher eljövendő haláláról vizionál. „Nem akarom ugyanazokat a régi dalokat énekelni Jóról és Rosszról/de addig éneklem őket, amíg nem lesz rájuk szükség/hogy aztán énekelhessek végre a szerelemről.” – zengi az angyalok kórusa, de annyira szép, hogy elfelejtjük, mennyire igaz.