Kontinentális boldogságmuzsika – Avantasia: Ghostlights

Itt az új europower-fantasy-operametal-csodaság! Plusz jó hír, hogy a Tobias Sammet vezette híres-neves rockcirkusz április 4-én végre Magyarországra is ellátogat, ám addig füleljük meg a sorozat Ghostlights névre keresztelt legújabb darabját, egyben a The Mystery Of Time-on megismert ifjú tudós, Aaron Blackwell történetének folytatását.

Mindenekelőtt illik leszögezni, hogy az Avantasia egy kőkeményen konzervatív produkció. Alapnak Tobias a germán power metal jól bevált hagyományait veszi, melyet mindig az éppen aktuális vendégénekes bandájának zenei világával próbál beoltani, ha meg nincs ilyen, akkor egy komolyra vett Edguy a végeredmény. Ne várjunk tehát 7/12-es ritmusképletet, djentes drótkötéltépést, gépkocsi-gyártósor disszonáns zörejeit, vagy bármit, amit az elmúlt 10 évben „formabontónak” kiáltottak ki metal-berkekben. Ezen túllépve, a maga módján a Ghostlights mégis egy sokrétű, innovatív és izgalmas hallgatnivaló. Rögtön a nyitónóta Mystery of a Blood Red Rose egy olyan musical-es, Meat Loaf-os tétel, amely köszönőviszonyban sem áll sem a lemezzel, sem bármivel, amit ezidáig Avantasiaként ismertem. De ugyanilyen furcsa a Seduction of Decay súlyos gitárjaival, melyekre Geoff Tate vijjog rá gonoszan, a gótrockba hajló Draconian Love, és a teátrális jellegű The Haunting is.

Ám az Avantasia lényege mégis csak az ének, e téren pedig ismét parádézik a gárda. Tobias kimagasló esztétikai érzékét még mindig nem lehet eleget dicsérni: döbbenetes, ahogy vendégei hangszíneit összemozaikozza, majd rájuk hangolódva köréjük komponálja a hangszeres témákat. Mindeközben az efféle mérnöki szerkesztés ellenére sem tűnik mesterségesnek, darabosnak az album: az énekdallamok minden zavaró élt elmosnak. Erre talán a legjobb példa a címadó Ghostlights: egy vérbő speed metal tétel, természetesen Michael Kiskével a főszerepben. A dal az ő tiszta, magas, és Tobias valamivel mélyebb és rekedtebb hangszínének váltakozására épít, döbbenetes sodrást adnak a dalnak. Hasonló párosítás jellemzi a feljebb már említett Draconian Love-ot is, itt viszont felcserélődnek a szerepek: Tobinak jutnak a magasak, Herbie Langhans pedig egy oktávval mélyebbről támogatja. A Marco Hietalával elsütött Master of the Pendulum is jól sikerült: ez már-már annyira Nightwish, hogy a refrénbe a finn csapat bármelyik pacsirtájának hangját oda tudnám képzelni. Az izgalmasabb megoldásokat egyébként inkább az album első felén érdemes keresni, utána már kissé homogénné válnak a dalok. Egy tételre mégis fölkaptam a fejem, ez pedig a Lucifer: lényegében ez egy klasszikus heavy metal ballada, melyben Jorn Lande hátborzongató szépségű énektémákat varázsol elő, a lemez – véleményem szerint – legjobb teljesítményét nyújtva. Amilyen döbbenetesen magával ragadó a dal, annyira meglepő, mikor 3:48-nál hirtelen vége szakad. Nem mintha ártana neki, sőt, talán pont emiatt válhat később szerves részévé a jelenlegi koncertprogramnak – az efféle katartikus hangvétel mindenképp illene a show-hoz. Végül nem lehet szó mellett elmenni a lemez kötelezően 10+os enumerációja, a Let the Storm Descend Upon You mellett. Az elnyújtott intro nekem nagyon bejött, ahogy a lassú rész után kirobbanó hard rockos zakatolás is (megint csak Jornnal), a kórusban előadott refrén pedig magáért beszél. Egy némivel erőteljesebb hangszerelés jót tett volna a dalnak, a nagyobb érzelmi töltés érdekében – elég lett volna csak a gitárokat följebb csavarni –, ettől függetlenül bátran odatehető bármelyik korábbi Avantasia-gigaeposz (Seven Angels, Scarecrow stb.) mellé.

Az Avantasia név kötelez, mi pedig azért szeretjük (vagy nem), amilyen: így ami hibát felróhatnék a produkciónak, azt más talán pont előnyként fogalmazná meg, és viszont. A kivitelezés tökéletes, a kevés probléma inkább bizonyos részletekben jelenik meg. Ilyen, hogy dalok némelyike erősen túlnyújtott – a Seduction of Decay és a Babylon Vampires konkrétan unalmas – pár zenei téma pedig egyszerűen túlságosan gyenge ahhoz, hogy egységes magas színvonalat tartson, Sharon den Adel pedig messze többre hivatott, mint az alapvetően szép, de túlfinomkodott Isle of Evermore. Kár a kihagyott lehetőségekért.

A sztoriról nem sok szót ejtenék, nekem két hónap alatt nem sikerült megtalálnom a kohéziót az albumon. Elvileg Aaron Blackwell (vagyis Tobi) tovább kutakodik az idő szövetének rejtelmei után, de a szerepek nincsenek tisztán leosztva, mint a Metal Opera vagy a Wicked Trilogy esetében, így számomra teljességgel követhetetlen, ki kicsoda az új mesében.  Ez persze ne riasszon el senkit sem a szövegek bogarászásától, zeneileg viszont sokkal több értékre lelhet az albumon, mint történetileg. Mert akárhogy nézzük, a Ghostlights Tobias egyik legjobb teljesítménye, nem hiszem, hogy stíluson belül bármi is fölülmúlná idén. Az áprilisi koncert pedig nagyon várós.

feszt_o_meter_90