Tegnap este az Elefánt zenekar koncertét tekintettük meg és minden adott volt ahhoz, hogy egy kellemesen eltöltött másfél óra után elégedetten távozzunk: az időjárás príma volt (pár hétig még nyár van, aki mást mond, az hazudik!), a Kobuci kert a leghangulatosabb szabadtéri szórakozóhely Budapesten, maga a zenekar pedig első lemezük alapján, arra minimum jó volt, hogy felkeltse érdeklődésünket. Feltételezem, hogy élnek még hozzám hasonló tudatlanok a világban, akik nincsenek tisztában a banda munkásságával (én pont egy hete ismerkedtem meg velük, azóta úgymond a fülembe ragadt a fülhallgató), így kezdjük egy rövid bemutatással!
A zenekar szombathelyi gyökerekkel rendelkezik, és története valamikor 2011-ben kezdődött, mikor a jellegzetesen flegma énekstílusú Szendrői Csaba és Tóth András gitáros Magányos című dalához klip készült a szép emlékű Kodály Method projekt keretein belül. Ekkor került sor a bemutatkozó koncertre, majd lassacskán kialakult a mostani felállás, 2012 januárjára (Szendrői Csaba – ének, Tóth András-gitár, Horváth Bence Ede – basszusgitár, Kovács Zoltán – billentyű, Kunert Péter- gitár, Németh Szabolcs – dob) már jelenlegi formájában működött az Elefánt. Kék Szoba című EP-jük már előrevetítette, hogy itt nagy dolgok vannak készülőben. Idén pedig jött a Vérkeringő című debütalbum, ami pont olyan lett, mint egy bemutatkozó lemez szokott lenni, csak sokkal jobb.
A zenekar saját meghatározása szerint „nemlétező filmekhez ír filmzenét”, ami szellemes, de azért szeretnék némi kapaszkodót adni azoknak, akik azon töprengenek, akarnak-e adni egy esélyt az Elefántnak. A mai magyar palettáról engem leginkább az Esti Kornélra emlékeztet ez a zene, csak sokkal kevésbé bánnak keményen a gitárokkal a srácok. Néhol még (az esetenként könnyelmű zongorafutamoknak köszönhetően) Maszkuráék zenei és szövegvilág is felsejlik, de annál kisebb mértékben, minthogy valami gitáros-bulizene süljön ki a dologból. Ez nem bulizene, sokkal inkább cipőbámulós, összekapaszkodós dalokból áll össze az Elefánt eddigi munkássága, melyeket Szendrői Csaba parádés dalszövegei emelnek jóval az átlag fölé. A dalszövegek sokszor idézi a legdicsőbb magyar dalszerzői hagyományokat, (és most direkt nem kezdek el lovasizni, meg kisstibizni) ami ugyan néha még „lukra fut”, de az esetek többségében még sokadik hallgatás után is felkapja a fejét az ember, milyen remek sorokra és rímekre akad egyik-másik dalban.
Nos ők az Elefánt zenekar, akikért kellőképpen fellelkesültünk az elmúlt hetekben, így már csak az volt a kérdés, élőben is át tudják-e adni 100%-osan azt a hangulatot, ami miatt megszerettük a lemezt?
A Kobuciban kiderült, hogy igen, a táncolósabb számok alatt elterjedt a lábrázás nevű „kórság” a közönség soraiban, míg az olyan kegyetlenül „lassan ölő” tételek alatt, mint a Kedvenc felhőmnek, futkosott a hátunkon a hideg. Az első lemezről ismertek mellett előkerültek további dalok is (gondolom régebbiek), amiket ugyanúgy kívülről fújt a nem kifejezetten népes, ámde annál lelkesebb hallgatóság. Hamar kiderült, hogy péntek este nem lehetett jobb helyen lenni Pesten, mint a Kobuci kertben, egy elrágcsált KoBucit leöblítő viceházmesterrel a kézben, az égre bámulva Elefántot hallgatva.
Élőben is megbizonyosodtunk arról, hogy egy tehetséges zenekarról van szó, akikben mi komoly potenciált látunk (bár ez a mostani Kunert Péter gitáros búcsúbulija volt, őt valószínűleg pótolni kell a jövőben), és mindenképpen figyelemmel fogjuk kísérni a pályafutásukat. És ahhoz sem kell jóstehetség, hogy kijelentsük: még sokáig nem fognak lekerülni a playlistünkről a debütlemez dalai.
Az Elefánt Facebook oldala