Olyan régen megvettük a jegyeket, hogy majd el is feledkeztünk róluk. Illetve feledkeztünk volna, ha lépten, nyomon nem dől ránk a hirdetés mindenhonnan, hogy nem egy, de három LGT koncert az Arénában.
Az első napon jártunk és tulajdonképpen elégedetten távoztunk. Mondom tulajdonképpen és hozzáteszem, majdnem.
Négy órás koncertre készültünk, igyekeztünk az utolsó percben érkezni. Annak ellenére, hogy tényleg csurig megtelt az Aréna sikerült elég jó helyet elfoglalnunk, nagyon nyomakodni értelme sem lett volna, a kiemelt állók úgyis elfoglaltak minden jó helyet.
Ahogy várni lehetett a közönség átlagéletkora erősen 40+ volt, bár mellettem egy tizenéves kisfiú táncolt, mögötte – természetesen – szülei biztosították a terepet. Ennyire csurig telt Arénát én még talán sosem láttam, még a kakasülő legtetején is ültek, egy üres széket nem sikerült felfedezni.
És, hogy a zene milyen volt? Nos, az LGT volt. Csinálhatnának akármit – na jó, szinte akármit – a színpadon, a közönség zabálná. Én is. Mert súlyosan elfogultak vagyunk. És, azt hiszem, ez így van jól. Mindenki megengedheti magának, hogy legyenek olyan kedvencei, akikkel szemben nem érez mást, csak csodálatot.
Így vagyok én az LGT-vel, pontosabban a zenéjével.
Bár az első hangok, jobb jelző hiányában, borzalmasak voltak, hamar helyreállt a rend, legalábbis szerintem, mert volt a csapatban, aki végig hiányolta a basszust. Erre én egyáltalán nem értem rá, mert minden energiámat elvitte az éneklés és a tánc. Természetesen itt is volt pillanat, mikor könnyeimet nyeltem, de senki ne röhögjön, mindenki el fog érni abba a korba, mikor egy-egy dal olyan emlékeket idéz, melyek száraz szemmel – pár sör és pálinka után – nem elviselhetők.
A ‘tulajdonképpen’ a felvezetésben meg szólt:
– a közönségnek, az ülő résznek, akik nem álltak fel akkor sem, mikor Presser kérte tőlük
– a zenekarnak, akik minimális spontaneitással játszottak, ami az 1, azaz egy számos ráadásban csúcsosodott ki.
A számok, azok okozták, hogy jól éreztem magam. De ennek az Arénás koncertnek a hangulata meg sem közelítette az öt évvel ezelőtti Szigetes fellépést. Ezen a koncerten egy magát tartó, de fáradt zenekart láttam, egyedül Presser volt elégedett és mosolygós, ami tőle, egyébként, teljesen szokatlan. Boldogsága talán a színpadi elemeknek is szólt, amit többen nem szerettünk. Kortól függetlenül hajlamosak vagyunk koncerteken tánckar és felvonulás helyett zenét várni, de azt kurva jót!
Összességében mégis örülök, hogy újra színpadra állt az LGT, de jobb szeretném, ha legközelebb ezt megint saját szervezésben tennék, több lélekkel.
Másrészről viszont ki a fenét érdekel, hogy kinek a szervezésében lépnek fel, csak zenéljenek és zenéljenek! A magam részéről évenként egy LGT koncertet simán el tudnék viselni. Talán még anyagilag is.
Egyetértek azzal, hogy gáz volt, ahogy az ülő közönség csak ült és kész. Én is ülőhelyen voltam, néha felálltam, volt transzparensünk is – csak a helyszínen bizonyosodott be, hogy az állóhely jobb lett volna. Körülöttem mindenki kissé enerváltan ücsörgött, mikor felálltunk a transzparenssel, vagy mikor Presser kérte, a mögöttünk lévők leültettek minket, mert hogy ők nem látnak.
Bizarr volt ülve hallgatni az LGT-t, én is táncra akartam perdülni egyik-másik számnál.
Így sikerült.