Tegnap délután kötelező programként megnéztük az Anna and the Barbies koncertjét, egyrészt mert még soha nem láttuk őket élőben, másrészt mert szeretjük őket és biztosak vagyunk benne, hogy náluk érdekesebb itthoni produkció csak nagyon kevés van. Kérdés, hogy ez a többieket minősíti-e, vagy tényleg igazi különlegességgel van dolgunk. A válasz nem egyértelmű.
Egyrészt ugye Pásztor Anna személyében kérdés nélkül a magyar popzene elmúlt pár évének egyik legkarakteresebb frontemberét tisztelhetjük (ráadásul kifejezetten jó arc, ahogy interjúnkból is kiderült) okosan adagolt exhibicionizmusa és impulzív színpadi jelenléte mindenképpen kiemeli őt a Steve Swindelli dalszerző-producer által tegnap éjjel találóan „utcáról berángatott” előadók tömegéből. Látszik az is, hogy az Anna and the Barbies tudatosan próbál valamiféle koherens imidzs felé törekedni, ami egyelőre nem sikerül száz százalékig, viszont még mindig több, mint amit a fesztiválon fellépő zenészek nagy része valaha elmondhatott magáról. A hangszerelések ügyesek, a Medallion című bemutatkozó lemez sokszor kárhoztatott eklekticizmusa élőben jól ki is hangsúlyozza az apró váltások, dinamikai variációk szerepét, Anna pedig fickándozhat kedvére – ugyanakkor meglepő módon Pásztor Sámuel, a gitáros-énekes tesó orgánuma közelebb áll ahhoz, amit általában „jó hang”-ként definiálunk, viszont kevésbé hatásos.
A gond csak az – és ezért indokolt a bevezetőben feltett kérdés -, hogy túl sokszor gondolkodunk el rajta, vajon tényleg jobb-e egy jó Anna and the Barbies-szám annál az irdatlan mennyiségű jó magyar dalnál, amiket mondjuk szombat délután hallunk a rádióban, és nem tekerjük el, de nem is dúdoljuk utána órákig. Nekem személy szerint az a legnagyobb bajom a mai magyar zenével, hogy – bár furcsán hangzik – jó lenne, ha kicsit többet nyúlnánk pofátlanul a legaktuálisabb nyugati trendeket; egy magyar Vampire Weekend vagy Animal Collective még a legegyértelműbb lopás ellenére is üde színfoltot jelentene, legalábbis mindenképpen izgalmasabb volna, mint a kötelező wah-wah a gitárokon, funk-rockos basszusalapokkal – ezen az sem segít, hogy az Anna and the Barbies tényleg mindenfélét játszik, előfordul, hogy egy számon belül háromféle hatást is felfedezhetünk, de a régi beidegződések sokszor átlagossá teszik az egyébként szépreményű produkciót. Ez egyébként nem célirányosan az ő kritikájuk, hanem nagyjából mindenkié, aki ma Magyarországon emberek előtt zenél, és őszintén szólva fogalmam sincs, mit kéne tenni, hogy ez megváltozzon, de a probléma létezik.
Ennek ellenére kifejezetten szórakoztató volt a fellépés, már most hallatszott, hogy a második lemez sokkal koherensebb, persze nem is hét év anyagát pakolták rá. Nehéz feladat lehetett az archetipikus Bulizenekarként funkcionáló Fish! turnézáró koncertje után fenntartani a közönség érdeklődését, nekik mégis sikerült, ez pedig nem jelenthet mást, mint hogy az Anna and the Barbies elkezdte érdekelni az embereket, egyre többet hallani róluk, van egy remek frontemberük, koncepciójuk, dalaik, simán lehet, hogy ők lesznek a következő pár év egyik definitív hazai zenekara – és valljuk be, mennyivel jobban szeretnénk, ha ők lennének, mint mondjuk valamelyik Kardos-Horváth projekt -, úgyhogy mi szurkolunk nekik és kívánjuk a legjobbakat.
az egyetlen olyan együttes akik külföldön is szép sikerekkel képviselhetnék kis hazánkat