Tegnap a Pál Utcai Fiúk 25 éves jubileumi és lemezbemutató koncertjén minden az előzetesen elvárt forgatókönyv mentén zajlott, de jócskán akadtak azért meglepetések is amit ezúttal az ünnepelt nyújtott át a nagyérdeműnek…
Az előzenekarokról jó szokásomhoz híven sikerült félig-meddig tudatosan lecsúszni, de az a pár perc audió-vizuális élmény amit sikerült abszolválnom az egyik produkcióból rövid úton meggyőzött, hogy ez ügyben megint helyes döntést hoztam. Erőtlen és öreges próbálkozás folyt a színpadon, ami nemhogy a közönség, de a zenészek önön meggyőzéséhez is kevés volt a tekintetben, hogy itt most egy rock and roll buli van kialakulóban.
Ezen túlmenően, az előrejelzésekre rácáfolva, az öregedés jeleit máshol nem véltem felfedezni. Sem magamon, sem a teltházas közönség soraiban. A megjelentek szociográfiai összetétele egyébiránt annyira volt homogén, mint a kereskedelmi tévék hirdetői által preferált halmaz: 19-től 49 évesig képviseltetve volt mindenfajta csoport. De hát a P.U. F-nak sosem volt egy jól körülírható és felismerhető rajongótábora. Talán mert P.U. F. sosem volt egy igazi kultikus és nagy sztárzenekar, s nekem sem volt soha a nagy kedvencem, de mindig a kedvenceim között volt.
Az döcögős nekibuzdulás és Lecsó szokásosnak mondható, követhetetlen és hosszú konferálása után a zenekar egyből prezentálta az este első meglepetését, ami a későbbiekben a koncert vezérfonalának bizonyult. Mégpedig azon felismeréssel ajándékozták meg a publikumot, hogy az új album jó. Amit persze eddig is sejtettük, de élőben az anyag még feszesebben, keményebben szólt. Meglepően friss és energikus kezdés volt a Bárány című nóta, teltebb volt a fúvós szekció, durvább a dob, és ez a lendület még a következő slágeresebb, pop-nótának mondható Jó reggelt!-et is magával rántotta.
De az igazi meglepetés csak ezután jött, merthogy két régebbi nóta következett a sorban… Ami nem lenne meglepő egy 25 éves zenekartól, akiknek a bulijait rendszerint a régi slágerek viszik a hátukon, de most az benyomásom támadt, hogy a régi számok idomulnak az új anyag megújult hangzásához. Szóval a Visszafordulnék felturbózott változata hallhatóan Anikót is meglepte, és igencsak bizonytalanra sikeredett az első megnyilvánulása, valahogy nem sikerült adaptálnia a már-már trash punkos hangzást, de a Lecsónak jó lesz! szövegét is megviselte a későbbiekben a gyorsabb tempó. A tempó amit a már fentebb emlegetett összekötő szövegek és a számonkénti minimum egy gitárhangolás sem tudott megtörni.
Csak a Nagy Rohanás és a Mint egy angyal című számok, amikor is érezhetően leült a hangulat. De addig még volt egy-két csúcspont, és ezek megint csak meglepő módon az új nótákhoz kapcsolódtak. A Bogár refrénként is értelmezhető fúvósbetétje szinte robbantotta a termet, a Mi kell hozzá? egy közönség énekeltetős dühös punk himnuszba csapott át, a Várj! trombitaszólója pedig szó szerint éteri volt (kár hogy ezt az ének semmilyen szinten nem követte). Kardos Horváth János vendégszereplése telitalálat volt, a Gólya duettben még jobban szólt az ő karakteres előadásmódjával.
Míg a koncert nagyobb részében az új anyag közé be-beszúrtak egy-két korosodó slágert, addig az új lemez (a címadó daltól eltekintve) hiánytalan bemutatása után, az utolsó etapban a terepet a régi felállásokban előadott régi nóták vették át. Meg is élénkült a hangulat helyet adva azon feltételezésnek, hogy az idősebb generációhoz tartozó rajongók még tették magukévá így vagy úgy az új albumot. Elhangzott az egy ilyen születésnapi bulin kötelezőnek tekinthető összes örökérvényű darab, meg persze a két visszataps között a közönség által elénekelt Boldog születésnapot! És persze mi mással záródhatott volna a buli, mint a Fiatal lányokkal. Ezúttal a meglepetések helyett…