három óra blues

amikor egy pillanat alatt kiürült a harmadik félidő, tudtuk, hogy nekünk is indulni kell. Hobo pontos kezdést ígért, meg hosszú előadást és tény, ez utóbbit keményen be is tartotta.

fél 8-kor szinte még üres volt az Aréna, de mikor Cserhalmi 9 előtt nem sokkal betolta a magyar beteget, már tele volt minden. majdnem minden. a pár üres széket leszámítva teltház köszöntötte Hobót.

álltam a tömegben és azt éreztem, hogy ez most valami más. ezen a koncerten nem rajongók voltak. nem volt itt semmi sikítás, önkívület, semmi, ami a rajongóhoz tartozik, csak szeretet. szeretet, ami áradt a színpad felé. negyvenesek, akik szívükből tapsoltak, akik átölelték párjukat és szemüket becsukva dalolták fülébe a számokat.

ebben a tömegben nem mászkált senki. itt nem volt vonulás sörrel, vagy sör nélkül, hátulról előre, elölről hátra, jobbról balra, vagy éppen vissza. itt a tömeg a koncertet figyelte, énekelt, tapsolt, fütyült, együtt élt a színpaddal.

a HBB pedig játszott. ismert és kevéssé ismert számokat – Hobo nem best of koncertet ígért, de azért szerencsére ezt az ígéretet nem teljesen tartotta be. a pár számról, ami – nekem – nagyon hiányzott majd a végén. jöttek a régi tagok, vagy éppen egy régit pótlandóan gyereke, jött mindenki, a zene meg csak szólt.

aki olvas, tudhatja, nem vagyok nagy műértő, a magam egyszerű, amatőr módján élvezem a zenét és élvezetem mértékének függvényében mondom a zajra, hogy jó, vagy közömbös, esetleg rossz. én vagyok az, aki nem ismer fel zenészt stílusáról, de ezen az estén szájtátva figyeltem, hogy mennyire más a hangzás, ha Tátrai ott van a színpadon. a büféből, 5 sör után is megmondtam volna, hogy melyik az a szám, amelyikben penget. csak annyit mondhatok: ég és föld!, valamint fantasztikus!

olyan két órája mehetett a koncert, mikor én nem bírtam tovább és kifurakodtam valami hűvösért és folyékonyért. aztán nem is próbáltam visszajutni előre, mert látnom kellett, hogy a buli, a tánc hátul van. és ahogyan elnéztem magam körül a közönséget, a végén nem csak Hobónak csillogott könny a szemében.

mégsem szólok a végén a hiányzó dalokról. nem illene ehhez a koncerthez, rontaná a felemelő élményt. legyen elég annyi, hogy hazaérve elővettem őket, behunytam a szemem és még a színpadot sem kellett magam elé képzelnem.

boldog születésnapot HBB!