Szereted? Ismered? Hallottál már róla? Azt sem tudod, eszik-e vagy isszák? A fesztblog társadalom- és kultúraformáló erejében bízva új rovatot indítunk, hogy legközelebb ne kelljen szégyenkezned, ha zenebuzikkal ülsz le sörözni.
Az átlag zenehallgató nem pejoratív kifejezés. Belőlük van a legtöbb. Ők azon embertársaink, akiknek nincs sem ideje, sem ereje naponta huszonöt dán pre-poszt-folk-hiphop-shoegaze citerazenekar lemezét letölteni meghallgatni. Ugyan ki kérhetné ezt számon rajtuk? Nincs ezzel semmi baj. A probléma nem ez.
A probléma az a megkerülhetetlen tény, hogy a külföldön aktuálisan futó előadók (és most nem egy dél-oszét indie-zenekarra gondolok, tizenöt eladott lemezzel és maroknyi helyi rajongóval a háta mögött, hanem ténylegesen sikeres bandákra) 95 százaléka soha nem jut el az átlag magyar zenehallgatóhoz. Hogy ez miért van így, arról hosszasan lehetne vitatkozni; számtalan oka van annak, hogy – csúnyán hangzik, de igaz – ennyire le vagyunk maradva. A csekély számú, könnyen hozzáférhető hazai információs csatorna (zenetévék, tematikus rádiók) színvonala olyan, amilyen. Mostanában azért vannak bíztató jelek ezen a téren – nem kell ecsetelnem, mire gondolok – de egy fecske nem csinál nyarat.
És még nem beszéltünk a feltörekvő magyar bandákról, melyek nagy része évek óta stabil résztvevője a nyári fesztiváloknak, mégis úgy tűnik, csinálhatnak akármit, esélyük sincs a továbblépésre. Létezésük az élő bizonyíték arra, hogy a magyar zenei élet az úgy-ahogy végigvitt rendszer- és struktúraváltás után a szemléletváltás irdatlan feladatával kénytelen szembenézni.
Úgy gondoljuk, ebben a mi szerepünk is jelentős. Új rovatunk célja nem a szerzők zenei műveltségének fitogtatása, holmi elitista, kultúrsznob indíttatástól vezérelve. Nem mélyíteni akarjuk a szakadékot, hanem hidat építeni. A magunk módján: egy-egy, itthon kevésbé ismert előadó bemutatásával, hasznos információkkal, apró érdekességekkel, videókkal, dalokkal, linkekkel. Ennyit tudunk, de ennyi elég is.
Mától nálunk is serceg a tű a lemezen.