Úgy repült el ez a négy nap, mintha négy feles fröccs lett volna a Tóth-féle sarki kocsmában. A gyomor még rakoncátlankodik kicsit, a lábak még zsibbadnak, a szív még fájdolgál, az agy viszont már tudja, hogy vége. Tudósítás a fesztiválszezon hivatalos zárónapjáról.
Vannak, akik már reggel sátrat bontanak; őket nem értjük. Dél körül mindenesetre síri csönd és hullaszag. Aki akar, Matinézhat a Malátabárban, bár Kisvakond kalandjai szemmel láthatólag sokkolnak egyeseket. Magyar Népmesék rulez!; hangos tapsvihar kísér egy-egy epizódot. A Sheket ennek ellenére elkezdi a Pepsi színpadon – ők tavaly JATE-tehetségkutatót nyertek – és ha már elkezdik, hát rögtön akkora bulit csapnak, hogy egy ideig nem térünk magunkhoz. Klezmer, folk, etno-jazz; azonmód felverik a port a táncos topánkák. Pofátlanul fiatalok (főleg a hegedűs srác), pofátlanul jók, pofátlanul korán kezdenek. Jövőre tessék későbbre tenni őket.
A 30Y borzasztóan szól a nagyszínpadon, olyan, mintha kartondobozokat püfölnének tompa vasakkal; egyébként is indiszponált az egész produkció, azért ők ennél sokkal jobbak szoktak lenni. Mintha még a setlist sem stimmelne. Persze ez felfogható egyszerű elitista kultúrsznobizmusként is, valójában azért megvan a hangulat, szeretik a lányok a Beck Zoli hadonászását és remegős hangját. Tulajdonképpen teljesen rendben van, de mégis…
Mit lehet írni egy Kispál-koncertről? Ja, náluk a doboscsere versenysport. Egyébként meg képesek egy 22 éves valakit (na kit?) is rádöbbenteni, hogy bizony múlik az idő. Ez most jó vagy rossz? Régi slágerek, Géza a gitárnál, zárásként Ha az életben, mi kell még? Popeye sose kop el. Az elmúlt időszakban volt néhány gyengébb pillanat, mostanában viszont minden megy a régiben. Így simán kihúzzák a nyugdíjig.
A Mattafix annak idején ki lett kiáltva egyslágeres bandának, aztán kijött a Living Darfur, úgyhogy a hozzáértő zsurnaliszták rögtön kétslágeresre módosítottak. Mondanám, hogy ez mekkora hülyeség, de igazából nem: előbb a Darfur…, kicsit később a Big City Life, a kettő előtt/között/után kellemes, táncra ingerlő liftzene. Megint sokan vagyunk, a SZIN-es közönséghez fogható nincs, vagy nagyon kevés. Abszolút pozitív tapasztalatok, Marlon is jól érzi magát, a zenekar profi, érzelemmentes. Körülbelül százszor hangzik el, hogy „pozitív” meg hogy „béke”. A végén lágyan hullámzunk kifelé a nyárból. Méltó zárás, aki még nem fáradt, annak DJ Zöld biztosít garantált szórakozást — mint eddig mindig.
Aztán a hídon nem mer hátranézni az ember, lassan elhalkul a zene, halványabbak a fények, fogynak az emberek. Ennek is vége. Ilyenkor a legérzéketlenebbekből is kiszakad a szentimentalizmus. Jövőre ugyanitt, addig csak kihúzzuk valahogy. Szeged ötösre vizsgázott.