Délelőtt végre volt időnk rendesen körbenézni, ennek eredményeként a Samsung Mobile Aréna mellett megtaláltuk a legjobb helyet a chillezésre – nagy kék babzsákokkal és árnyékkal. Egyetlen hátránya, hogy kitartóan kell küzdeni az ülő alkalmatosságokért, ezért a Magna Cum Laude műsorának első akkordjáig ragaszkodtunk a zsákmányhoz.
A fiúk hozták az elvárt formát, nem véletlenül szerepelnek oly sokat a mainstream médiában, lágyságuk a délután négy órai időponthoz teljesen megfelelő volt, a hangzásra sem lehetett panasz. Nem úgy a fél órával később kezdődő Blind Myselfnél, sajnos sok év után is ott tartunk, hogy pont az MTV rocksátrában képtelenek a torzított gitár kierősítésére. Ez esetben már csak azért is gáz volt, mert Gregék szokás szerint rendkívül színvonalas műsort küldtek felénk, csak éppen nem érkezett meg. Van viszont egy új gitárosuk, de az előbb említett okok miatt nem sok jött át belőle.
Miután eljátszották a kedvenc számomat, gyorsan visszacaplattunk a legnagyobb helyszínhez, ahol Laudéék éppen a Színezd újra című, feltehetőleg mindenki által ismert darabbal búcsúztak. Utánuk a Zanzibár következett, és mivel kettészakadni nem tudtunk, valamint az első pár szám alapján nem ez volt életük fellépése, visszatértünk a Headbangers Ball Arénába, ahol az underground szcéna legnagyobb üdvöskéje, a Subscribe hangolt éppen. A közönség összetétele az ezt megelőző fővárosi koncertekhez képest meglepően normális volt, szélsőséges elemek csak ritkán tűntek fel. Az elfogyasztott alkoholnak és a két ronggyá hallgatott lemeznek köszönhetően mindenki tudta, hogy mit kellene hallania, ezért a gitárhangnak csúfolt zizegés itt már nem jelentett túl nagy problémát. Egyszerűen hihetetlen, hogy a srácok még mindig ugyanolyan energikusak, mint évekkel ezelőtt.
Levezetésnek a KFT következett, Laár András érkezésünk pillanatában éppen Emeséről énekelt. Ők a kötelező slágerektől eltekintve eddig kimaradtak nekem, ezért újszülöttként röhögtem az agyament szövegekben elrejtett poénokon, emellett irigylésre méltó könnyedséggel szórakoztatták a közönséget.
A Hooligansről ez már kevésbé mondható el, bár tény, hogy előítélettel érkeztem, azt gondolom, hogy erre a srácok eddigi pályafutásuk során alaposan rászolgáltak. Az ének sok helyen zavaróan hamis volt, valamint az agyontetovált-kigyúrt külső mellé társuló, a capella fiúzenekarokat megszégyenítő nyálasság még mindig skizofrén kissé.
A betervezett Unitedre és Kaukázusra rég nem látott ismerősök váratlan felbukkanása miatt nem értünk oda, Cypress Hill azonban már egyszerűen kötelező volt. A 90-es évek hiphop-félistenei kilóra megvették a közönséget természetességükkel és kiváló showmanjeikkel. A tömegpszichózis itt fokozottan működött, nem telt el két szám közötti szünet interakció nélkül. Eleinte megpróbáltam előrefurakodni, de egy viszonylag mély ponton megakadtam, így pár perc után kénytelen voltam visszamenni egészen a keverőpultig – onnan legalább láttam mindent. A dob többé-kevésbé élő volt, ezen kívül egy sampler és egy DJ-pult szolgáltatta a zenei alapot. Bestofot játszottak, bár stílusban kissé távol állnak tőlem, még így is ismertem minden harmadik számot. Egyetlen panasz volt csupán, a mikrofonok néha mintha elhalkultak volna, de lehet, hogy csak az időközben feltámadó gyengébb vihar viccelte meg a technikát.