Mindent bele, amink van – Asking Alexandria: The Black-kritika

Nem volt még banda, amelyet egy időben jobban gyűlöltem volna, mint az Asking Alexandriát. Az első két röffenésük (=albumuk) számomra – a BMTH akkori borzalmaival egyetemben – a metalcore nélkülük is eléggé ingatag színvonalának legalját képviselte. A gyomrom a mai napig nem képes befogadni az arányait vesztett dalstruktúrákat, a fájdalmasan erőltetett dallamokat, az otromba hörgőtechnikát, és a tonnányi autotune-t és effektet, amellyel Danny Worsnop hangját próbálták trendivé varázsolni.

A stílus krónikus „harmadikalbumos” komolyodása náluk már nem ronthatott semmin, ellenben a banda végre felismerte saját erősségeit (a marketingen kívül), és egy populárisabb, ám kétségkívül értékelhetőbb irányba fordultak. Danny hangja – végre a valódi – egymaga elvitte a hátán a From Death To Destiny-t, Ben Bruce többé nem próbált bizarrságban versenyezni a djenterekkel (nem mintha ment volna neki), a Moving On-t pedig még jó ideig ne felejtsük el: ez ugyanis akkora arénasláger, melynél fogósabbat a tupírozott hajú csókák sem álmodhattak a hőskorban.

Ám ezután jött a meglepetés: Danny a diadalmenet közepén otthagyta a vonatot, a többieknek meg főhetett a fejük, kit állítsanak a mikrofon elé; az AA ugyanis pontosan az a zenekar, amelynek markáns, stílusalakító eleme a vokál. Némi mérlegelés után végül az Előregyártott Univerzális Metalcore Énekes – rövidítve Denis Stoff –, egyben Ukrajna leghűségesebb AA-rajongója került a csapatba. A banda ezzel nyíltan színt vallott: több tapasztalattal, a hibákból remélhetőleg tanulva újra megpróbálkoznának a metalcore-ban kiigazodni. A The Black névre keresztelt anyagnak már az artworkje is egy puritánabb, megkomolyodott társaság vízióját igyekszik kelteni – leszámítva, hogy a formaterv gyanúsan az In Flames legutóbbi megjelenéseit idézi, ez tényleg egy megnyerő borító.

A nyitányt Benék nem bízták a véletlenre, a nyilvánvalóan már minden Asking-fan által rongyosra hallgatott három klipes nóta indítja a korongot. Az I Won’t Give In pár eltalált témát leszámítva nem több középszerű sablonhalmaznál, a Let It Sleep viszont megdörren rendesen, ám a csúcs a címadó szerzemény: a ritmus a helyén van, a breakdown a helyén van, a sampler a helyén van; az utolsó percben pedig olyan szívszorító áriázást kapunk Denistől, hogy azzal nem lehet betelni. Neki egy dalba került összeénekelni mindazt, amivel a csapat három lemezen át hiába próbálkozott, véglegesen letéve kézjegyét az AA történetében. Bármit is jelenik meg innentől a Denis-érában, az összehasonlítási alap biztosan ez a dal lesz.

Az ígéretes kezdés után sajnos a színvonal meglehetőse hullámzóvá válik. Ben Bruce-ék mint a mesebeli kiskakas, egyszerre ontanak ki begyükből tüzet-vizet-darazsat, és olyan tömény zenei kísérletezés indul meg, melyben lehetetlen nem odafigyelni, rácsodálkozni bizonyos trükkös megoldásokra. Végtére is az is szempont egy albumnál, hogy nem unjuk magunkat halálra (nem úgy az új Katatoniánál). A Sometimes It Ends tempóváltásai egész megnyerőek, de aztán a hatásszünet-breakdown-gyomorhörgés gyilkos triumvirátusa elsöpri a pozitív véleményem. A dal elejére-végére beszúrt spoken word-blokk kicsit megakasztja az albumot, hagyva némi időt a gondolkodásra, ám önmagában inkább érdekesség, mint értékelhető művészi megoldás. A The Lost Souls gyönyörűen építkezik, a misztikus bevezetőből egy szimfonikus hangszereléssel megtámogatott súlyos, teátrális darab bontakozik ki. Ebből a dalból akár hosszabbat is el tudtam volna fogadni, sajnos a kiszámíthatóan érkező breakdown kegyetlenül rövidre vágja a musicales szárnyalást. A Just A Slave To Rock’n’Roll nevéhez méltóan egy laza, sleaze-s tétel, melyet én Danny hangjával szívesebben hallgatnék. Ritkaság az Askingtól az efféle vérbő, hard rockos darab, a hörgéshez ezért itt szerintem hiba volt ragaszkodni, helyette Ben és Cameron Liddell virgái kaphattak volna nagyobb szerepet.

A Send Me Home keletkezésére van egy alternatív sztorim: „ezzel nem lehet mellényúlni” alapon a banda nekiesett az elmúlt 5 év összes indie-toplistának, hogy aztán az őket ért rengeteg idegen inspirációtól kiokosulva megírják a saját okostelefon-lengetős balladájukat. Lassú tempó, nagy katarzisok, kitartott óóó-zás, ahogy kell: még azt is elhinném, hogy ez az új Biffy Clyro. Denis itt megdöbbentően magas hangokat üt meg, emellett a dobos James Cassells is nagyot alakít. A We’ll Be OK címében nem túl beszédes: ezt a deathcore-rá korcsosuló, itt-ott a The Final Episode szerkezetével rémisztgető szerzeményt úgy jó elfelejteni, ahogy van. A Here I Am nagyívű, popos dallamai ismét a stadionkoncertek hangulatába hivatottak repíteni; nálam a szerzemény a tavalyi Bullet For My Valentine-lemez világát idézte fel. Az akkor nagyon bejött, így erre a dalra sem tudok rosszat mondani.

A Gone végre némi pihenőidőt is ad a hallgatónak: a Linkin Parkot idéző filmzenés dalocska békés, üdítő átvezetés két zúzda között. Az Undivided nyitónótaként ütősebb lett volna, mint tizedikként, az egyébként kellemes tempójú, bólogatós számban ugyanis semmi nincs, amit ne hallottunk volna már pár trackkel korábban; a kinőhetetlen „fuck yeah” ordításoktól pedig ekkorra már falra tudtam volna mászni. A Circled By The Wolves-nál találóbb zárást viszont nem is kaphatott volna az album. Értem ezt úgy, hogy Benék a korong összes emléklezetes pillanatát – jókat és rosszakat egyaránt – megpróbálták egy négy perces, eklektikus masszában felvonultatni. Az album egészét kísértő túlzsúfoltság itt bukik ki igazán, a banda pedig – számomra némi csalódást okozva – atmoszférikus outro helyett egy jó öblös hörgéssel búcsúziik a hallgatóságtól.

The Black

The Black, an album by Asking Alexandria on Spotify

Vegyesek az érzéseim a The Black-kel kapcsolatban. Jó pont, hogy az album nincs túlnyújtva, egy percig sem untató; ellenben annyira tömény, hogy 47 perc alatt is képes volt maradéktalanul lefárasztani. A srácok érezhetően nagyon bizonyítani akartak ezzel a koronggal, ugyanakkor túl sok lépést próbáltak egyszerre megtenni, így az alkotás során kissé kicsúszott a gyeplő a kezeik közül. Különösen idegesítő, mikor a hallgató már kényelmesen elringatózna Denis dallamtengerében, de jön valami ordenáré breakdown a hozzá járó gurgulázással; és hopp, szét is foszlottak álmaink. A szövegek olyan dühösek, vadulósak, ’core-osak – számomra borzasztóan gyerekesek, de fogyassza, aki erre vágyik. A rendszeres időközönként érkező, indokolatlan „let’s go-go-go” és „fuck yeah” viszont 2016-ban már ultragáz, ezt nagyon nem kéne erőltetni. A zenei ötletesség dicséretes, a ’core-kliséket, amíg élvezhető témákat írnak rájuk, nem tartom hibának; a zenészek rengeteget fejlődtek, Denis teljesítménye pedig elképesztő. A pontszám inkább az összeszedetlenségnek szól; ettől függetlenül a csapat pályafutása legjobb albumát szállította le idén, maradéktalanul kiszolgálva az Asking-tábort. Az urak augusztus 24-én a STRAND Fesztiválon is tiszteletüket teszik: rajongóknak a részvétel kötelező!

feszt_o_meter_70

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Majdnem Wacken – ilyen volt az Avantasia a Barba Negrában Az elmúlt heteket olyan gyermeki izgalomban töltöttem, mint ahogy a Mikulást vagy a nyuszit várják az óvodások. Csak amíg a kiskölykök leginkább a csokitojások miatt voltak felpörögve, az én húsvéti nyuszim Tobias Sammet és az Avantasia voltak. A kis...
„Nem szeretem a popzenét” – jön a Vad Fruttik új lemeze Három év szünet után, december 10-én új nagylemezt jelentet meg a hazai klubok és fesztiválok egyik legfőbb kedvence, a Vad Fruttik. Likó Marcell frontember és zenekara minden eddiginél kidolgozottabb, elmélyültebb albumot hozott össze, egyben pályaf...
Fél a lájkoktól a Maszkura és a Tücsökraj Ősszel megjelenő nagylemezéről egy új dalt jelentetett meg hazánk egyik legvidámabb zenekara, a Maszkura és a Tücsökraj. A Diszlájk a közösségi oldalak hátulütőjéről szól a csapattól megszokott, kellő humorral fűszerezve. Habár csak ősszel jelenik m...