“Fehérek közt egy európai” – képgalériás beszámoló az idei Pohodáról

Már egy jó ideje szemeztünk a Pohodával, mígnem idén elhatároztuk, hogy kilátogatunk Európa egyik legkedveltebb fesztiváljára.

forrás: Pohoda FB

Az oda- és viszzautazásunkhoz is a vasútat választottuk, ami a több mint 4 órás menetidő és a pozsonyi átszállás ellenére is a legkedvezőbbnek bizonyult. Mondjuk, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szlovák főváros és Trencsén közötti másfél órát végig álltuk, ugyanis naivan azt gondoltuk, hogy biztosan lesz szabad helyünk, így nem váltottunk helyjegyet,  figyelmen kívül hagyva a fesztivál előzetes figyelmeztetését.

Sebaj, megérkeztünk az állomásra és igénybe vettük az ottani kocsma szolgaltatásait; kértünk 2 korsó Corgon sört, majd egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a 10 percenkénti népmozgásokkal egyetemben a viharfelhők is közelednek, így előzetes tervünkkel ellentétben busszal mentünk ki a fesztiválra.

A zökkenőmentes jegykiváltás után kerestünk magunknak egy helyet az amúgy óriási mezőn, ami a fesztivál ideje alatt kempingként funkcionált. Kis pihenés után pedig megindultunk a nagyszínpad felé, ahol éppen akkor kezdett a fesztivál egyik “felfedezettje”, az azóta világhírűvé vált és minden évben visszajáró izraeli zenekar, Lola Marsh

A fesztivál helyszínének sajátossága, hogy egy régi repülőtéren kerül megrendezésre, ami viszont nekem még furcsább volt, hogy maga a nagyszínpad is az egyik kifutópályán helyezkedett el, így a közönség is. A furcsaságok hálóját tovább szőtte, hogy a szervező maga köszöntötte a fesztiválozókat és egyben a zenekart is, amit ugyancsak szokatlan volt látni. 

Ami a koncertet illeti: így kell megnyitni egy fesztivált! Mondjuk ehhez az időjárás is kellett, hogy a napsütötte indie-pop így tudjon hatni, de a zenekart, különösen az éneksnőt, Yael Shoshana Cohen-t sem érheti egy rossz szó sem: rendkívül kommunikatív volt a közönséggel, gyönyörűen énekelt és nem mellesleg a ruhája is pont olyan volt, mint egy repülőgép szerelőjé. A főbb slágerek mellett (Wishing Girl és a You’re Mine) mutatták be nemrég megjelent dalukat is, az Echoes-t. Miután ezek lementek, elindultunk felfedezni a helyet. 

forrás: Pohoda FB

Mi tagadás, nem jutottunk sokáig, ugyanis csak a kajás standok felmérésével több mint egy óra telt el és a The 1975 előtt szeretüttünk volna még feltankolni is. 

Az idei Szigeten is nagyszínpados brit zenakar tűpontos érkezését követően igazi hullámvasút vette kezdetét, ami a tavalyi, több díjat is bezsebelő albumukat, A Brief Inquiry Into Online Relationships-t is jellemzte, nem hiába, a lemezen szereplő dalok a koncert kb 60-70%-át képezték. A tinirock-os Give Yourself A Try egészen jó kezdésnek bizonyult, de aztán jött az autotune és vele együtt a reggaetone-os TOOTIMETOOTIMETOOTIME, majd követte egy ismét kellemesebb, már-már jazz-es dallamokat sejtető She’s American. Nem sokkal később az ismét modernebb melódiák következtek, immáron komolyabb gondolatokkal fűszerezve, az I Like America & America Likes Me személyében. A koncert felén túl voltunk már, amikor eljutottunk a 1975 leghallgatottabb dalához, a ’80-as, ’90-es évek hangulatát megidéző Somebody Else-hez (a koncertet megelőzően ezt az egy számukat ismertem név szerint). Közvetlenül ezután már ténylegesen is a húrok közé csaptak a srácok és egy rockosabb oldalukat mutatták meg, kisvártva pedig ismét a komoly gondolatok töltötték meg a levegőt. A zárószámok egyikeként pedig az amerikai vígjátékok filmzenéinek hangulatára hajazó Chocolate jött. Az utolsó dal előtt pedig még egy gyors önpromo is belefért, végül lementek. Bátran kijelenthetem, hogy rég voltam már olyan koncerten, amely ennyire kétes érzéseket váltott volna ki belőlem, ami semmiképp nem jelent rosszat, szóval bátran ajánljuk, hogy nézzetek ki rájuk majd augusztusban.

Kaja után kutatva botlottunk bele a Sporka stage-be, ahol éppen a Luvver játszott, akiket amúgy is szerettem volna hallani. Végül pár méterrel arréb találtunk egy helyet, ahol félkilós (!!) tócsnit lehetett kapni kevesebb mint 5 euróért, amivel annyira jóllaktunk ketten, hogy gyakorlatilag úgy gurultunk vissza a nagyszínpadhoz.

A kiváncsiságtól vezérelve álltunk be a tömegbe (egyesek a tömegben.. vicc, de tényleg így volt) Skepta bulijára, de lényegében már a harmadik szám után visszamentünk a sátorhoz, ahol még tisztán lehetett hallani, ahogy a brit MC Shutdown című számát adja elő, amire viszont már mi is beadtuk a derekünkat vagyis a párnáinkat. 

A második – és sajnos egyben az utolsó – napunk reggele elég borúsra sikeredett. Amint kiléptünk a sátorból, hogy feltérképezzük, “mit tud a Pohoda délben”, már ölthettük is magunkra az esőkabátot.
Olyan szinten meg voltunk lőve, hogy azt sem tudtuk, merre induljunk, ugyanis angolul szinte semmi sincs kiírva, így a megérzéseinkre hagyatkoztunk és rögtön rátaláltunk a Citroën sátrára, ahol szitanyomással lehetett pólót készíteni.

Étkezés előtt még elnéztük az egyik merch felé, ahol ismét egy nagy meglepetésben volt részünk. Egyrészt, mert 1 óra felé járhatott és már program volt a nagyszínpadon. Másrészt, mert Ida Kelarová a Čhavorenge énekkarral és a Cseh Filharmónikus Zenekarral kiegészülve töltötte meg a nagyszínpad előtti küzdőteret, amihez hasonlót itthon még csak elképzelni is nehezen tudok.

Egy kiadós ebéd után, amiért imáinkba foglaljuk az UNAS Street Food nevét, az Erste egyik teraszán chilleztünk, majd tovább folytattuk felfedező utunkat. Nem kellett sok, mire megtaláltuk a civil sátrákat, ahol ismételten nyelvi problémákba ütköztünk. 

4 órához közeledve elhatároztuk, hogy megnézzük a nagyszínpad melletti tribünt, amit még előző nap Lola Marshon szúrtunk ki. Igazából nem volt nehéz, ugyanis elég szembetűnő objektumról van szó. Mivel amúgy is zuhogott az eső, a színpad közelében pedig nem volt fedett hely és különben is, mivel az erre az alkalomra beszerzett dechatlonos “esőponcho” két személyt is képes megvédeni, ezért úgy döntöttünk, hogy így hallgatjuk meg a Szlovákiában először koncertező Morgan Heritage-t. Igazi örömzenélés volt. 

Ezt követően botlottunk bele a Fusakle sátrába, ami egy helyi zoknigyártó, és a királyabbnál-királyabb zoknikon kívül nem mindennapi játékokkal is kedveskedtek. A legbizarabb és egyben legérdekesebb a zokni szagolgatás volt. Szerencsére a tiszta zoknik belsejében elrejtett illatokat kellett kiszaglászni (például citrom, vanília, menta). Ha mind az ötöt kitaláltad, kaptál két 5€ értékű mintás zoknit. (A kihívást sikeresen teljesítettük)

Időközben azon kaptuk magunkat, hogy lassan 6 óra és színpadon a fesztivál általunk egyik, ha nem a legjobban várt arca, Mac DeMarco.
A koncert szokáshoz híven az elszállós On The Level-lel kezdődött és kisebb megszakításokkal (például egy helikopter látványa a távolban, aminek leengedett kötelén egy ember lógott) folytatódott a jól megszokott klasszikusokkal, mint az Ode to Viceroy, Freking Out The Neighbourhood, a Salad Days, a Chamber of Reflection, a mindig élvezetes imprót követően pedig utolsóként a Still Together. Az új album dalaiból is biztonsággal merített a kandai indiesztár, így szólalt meg a Here Comes The Cowboy-ról  az All Of Our Yesterdays, a Choo Choo és a Nobody is. Mac és műsora a tavalyelőtti szigetes koncert óta annyiban változott, hogy nem töményezett és dohányzott annyit a színpadon, illetve hogy bevette a repertoárba, az én egyik személyes kedvencemet is, az Another One-t. Ezen kívül Mac megmaradt ugyanannak a szórakoztató személynek, akinek muszáj színpadon lennie. Nem mellesleg, dacára az egész napos borongós, esős időjárásnak koncertre még a nap is kisütött.

The man, the myth, the legend, the pepperoni playboy #macdemarco #pohoda2019 #pohodafestival #chamberofreflection #slovakia

13 Likes, 3 Comments – @fesztblog on Instagram: “The man, the myth, the legend, the pepperoni playboy #macdemarco #pohoda2019 #pohodafestival…”

És ha már szóba jöttek a cowboyok, Mac után visszavonultunk a sátorhoz, majd valamivel később realizálódott bennünk, hogy a fesztivál egyik főfellépője, a The Roots is pont akkor játszotta napjaink legvirálisabb zenéjét, az Old Town Roadot, sajátos feldolgozásukban.

Ekkor következett, hogy két teljesen eltérő zene stílus szólalt meg egy és ugyanazon időintervallumban, így úgy döntöttünk, hogy ide is és oda is benézünk. Elsőként az Orange stage-hez mentünk, ahol a tavalyi sziget nagyszínpados Lianne La Havas játszott egy szál gitárral és gyönyörű énekhangjával. Nagyon intim és nyugodt hangvételű volt az a közel 20 perc, amit ott töltöttünk, így igazodva az előzetes tervünkhöz, a Death Grips zúzdájához csatlakoztunk és túlzás nélkül merem állítani, hogy a zenekar, kiváltképp Stefan Burnett (MC Ride) és Zack Hill (, akit a Slipknot új dobosaként emlegetnek), akik gépeket megszégyenítő energiáról tanúbizonyságot téve tolták végig az egész bulit gyakorlatilag egy szusszal, a két nap egyik legjobb buliját szolgáltatták. Bevallom őszintén, a Pohoda kapcsán bukkattam a zenekkarra és kétes érzések kavarogtak bennem, de közelebb kerültem a megfejtéshez, amikor a No Love dallamai “felcsendültek”.

forrás: Pohoda FB

Éjszakai téboly #deathgrips #pohodafestival #pohoda #experimental #hard

9 Likes, 0 Comments – @fesztblog on Instagram: “Éjszakai téboly #deathgrips #pohodafestival #pohoda #experimental #hard”

Megmaradt erőnkből már csak egy burritora futotta és rögtön mentünk is a tollasbálba, ugyanis másnap már korán reggel indulnunk kellett. 

Ha csak egy jelzővel kellene illetnem a Pohodát, akkor a kulturált szóval lehetne legjobban leírni.

forrás: Pohoda FB

Kérek mindenkit, hogy egy pillanatra képzeljen el egy olyan hazai fesztivált, ahol a nagyszínpadon a Steve Aoki / Martin Garrix / Tiesto triász helyett az afgán női orkesztra vagy a cseh filharmónikusok töltik meg a nézőteret! Egy olyan fesztivált, ahol a miniszterelnők személyesen látogat ki a fesztiválra (jó, mondjuk ez itthon félig meg is történt). Egy olyan fesztivált, ahol koncert előtt, közben és után nem a „hééééé, hóóóóóó” rigmus hallatszik. Ahol a hirtelen jött programváltozásról nem a fesztivál Facebook-oldalán értesülünk, hanem a szervező személyesen áll ki a színpadra és közli a közönséggel. 

Ugye, hogy lehetetlen? De nem a Pohodának!

Visszatérve a fellépőkhez, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a line-up nem szűkölködött idei vagy előző évi Sziget-előadókban (előbbire példa Michael Kiwanuka, Mura Masa, The 1975; utóbbira: Liam Gallagher, Lianne La Havas és ha fizikailag nem is, de Lykke Li), viszont így is tudott olyan neveket felmutatni, akiket valószínűleg nem fogunk egy hamar vendégül látni. Elég csak a Zohrára vagy ismertebb nevek közül a The Roots, Skepta, Death Grips valamelyikére gondolni. 

A kulturáltság másik oldalát a látogatók mutatták meg: Senki nem volt magából kivetkőzve, nem voltak kötekedők, feszengők és a Skepta-bulitól eltekintve még a nagyobb ugrándozások, pogók is egészen elenyészők voltak. Nem voltak hangosan és értelmetlenül üvöltözők sem, helyette rendkívül kezdeményező, kedves és ha alkoholos kínálgatásról van szó, akkor kifejezetten erőszakos táborozók. Ennek ellenére, ottlétünk alatt, nemhogy hányó embert, de még csak hányás nyomot sem találtunk sehol. (Az, hogy mit keres a táborozóknál 2 liter házipálnika, az már a biztonságiak dolga.)

A Pohoda tényleg a szlovákoknak szól és mindez a fesztivál ideje alatt realizálódott bennem, igaz, a rendezvényt megelőzően is „furcsáltam”, hogy az infók nagy része szlovákul van. Ennek pozitív és negatív oldalát is egyaránt megtapasztalhattuk. Pozitív, mert így a trencséni Repülőtér gyakorlatilag egy nagy családinappá alakult át; fiatal, idős, hippi, rocker, felnőtt és csecsemő is megfért egymással békességben.

forrás: Pohoda FB

Másrészt negatív, mivel a délelőtt programok 80%-a így gyakorlatilag teljesen felejtőssé vált számunkra, ugyanis a civil sátraknál és más kitelepülők információs táblái is csak nyomokban tartalmaztak angol nyelvű információt. Az ott dolgozók hiányos nyelvtudása pedig csak tovább bonyolította a helyzetet. 

Higiéniai szempontból is abszolút rendben volt a Pohoda, eltekintve attól az „apróságtól”, hogy a fürödni vágyók számára kizárólag a nagyszínpad előtt kialakított sátorban volt lehetőség a tisztálkodásra, ami a kempingből ébredőknek és a fesztiválon sétálóknak sem volt túlságosan kellemes. Toitoi és telepített wc viszont volt dögivel. Túlzás nélkül állíthatom, hogy legalább minden ötödik fesztiválozóra jutott egy. A mosdótálcás megoldás kéz-, arc, illetve szájmosásra itt is jól bejáratott, a fogkrémes megoldásért viszont hatalmas pluszpont a Pohodának. 

Árfekvés szempontjából (fesztivál viszonylatban) is barátságosnak mondható a fesztivál. Egy korsó sör ára 2€ közeli, ami Szlovákia legnagyobb fesztiváljától igencsak nagyvonalú, nemhogy magyar kontextusban mérve. Nagyon sok büfé képviseltette magát a fesztiválon, így bőven volt miből választani. A gyorskajától elkezdve, a hazai specialitásokon át, az édeségeken kersztül egészen az egzotikus ízekig mindenki megtalálhatta, ami szem-szájnak ingere. Mindezt úgy, hogy még a legnagyobb luxust megengedők is kijöhettek kb. 15€-ból. 

A szelektív hulladékgyűjtés, mint olyan, megkerülhetetlen minden fesztiválon, viszont itt olyannyira komolyan vették, hogy több helyen is ki voltak helyezve hulladékgyűjtő pontok, ahol önkéntes fiatalok segítettek abban, hogy a szemetedet melyik kukába dobd, nagyobb tudatosságra nevelve ezzel a fesztiválozókat. 

A Pohodánál éreztem először azt, amihez hasonlót életem első fesztiváljánál éreztem utoljára; hogy nem szívesen megyek haza. És ezt nem kizárólag az utolsó nap kihagyása okozta. Ha valaki egy csepp nyugati fesztiválhangulatra vágyik, Közép-Európa alternatívája, a Pohoda tárt karokkal várja.

Fotók: Pohoda FB / Saját fényképek

További pohodás képeink: 

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

…és akkor ott ült mögöttem Elvis – koncertbeszámoló a Mü... Na persze, nem az az Elvis! Ő "csak" Elvis Costello volt, aki minden túlzás nélkül csodálatos több, mint két órát adott nekünk a MüPában. Beszámoló a 14. sor 3-4 székéről. Bevallom, először nekem is utána kellett néznem, pontosan ki is az az Elvis...
Ha minden simán ment volna, nem is mi lettünk volna – Indoor fesztiv... Már meg sem lepődöm azon, hogy a fejünkben szépen megtervezett indulás, a megérkezés, a megtekintendő koncertsorrend nem úgy alakul, ahogyan szeretnénk. Pedig az első akadályt könnyebben vettük, mint máskor. Csak aztán jött a 100-as busz az Örs vezér...
Nem csak a 20 éveseké a világ! Na, ezen is túl vagyunk! Már nem érdemes találgatni, hogy mint szól majd a 20 éves Quimby az Arénában, hogy lesz-e elég hallgató, aki kifizeti a magas jegyárat, hogy lesz-e hangulat, vagy elveszik a zene a hatalmas térben? Már megvannak a válaszok é...