Az amerikai deszkás zenekarnak mondott punk kvartett és a britek ünnepelt két frontemberének közös zenekara volt az általunk leginkább várt két koncert. Mindkettőjükről cikkeztünk az elmúlt hónapokban bőven és eleget. A The Last Shadow Puppets-hez az érzelmi kötödésen kívül a fesztblognak annyi köze is van, hogy jókor nyekeregtünk jó helyen és javaslatunkra tettek egy próbát a menedzsmenttel. Így Európában a nyári szezonra a Sziget első között bookolta be a srácokat.
Szóval punkkal kezdtünk, hiszen meg akartunk végre rendesen semmisülni, kitáncolni magunkból, hogy nincs holnap Sziget. Ennek megfelelően isa por és homu várt minket. Az alkalmi padló alól meg a közeli toi-toi-ok mögül finoman beáradt aceton szag és a leülepedni képtelen homokszemcsék. Míg előbbit a Beastie Boys Sabotage coverjére igen hamar elhessegettük (vagy csak megszoktunk), addig a kosztól már alig-alig láttuk egymást. A FIDLAR mindenféle fakszni nélkül ránk rúgta, a f@szt, tokostul ránk kúrta az ajtót, hogy azt éreztük rögtön a fináléba csöppentünk. Én egy kétliteres kolás palack és dobozos Dreher koppanása után egy jó időre lemondtam az instázásról. Ha a közönség a gumiszőnyeget is fel tudta volna szedni, az is biztos a színpadon kötött volna ki.
Amikor egy fiatalember felállt két haverjának nyakába, akkor az operatőr még vidáman vette a mindennapos attrakciót, de amikor előkerült emberünk jól megrázott angyalbögyörője, akkor a rendező kétszer is megtörölhette a szemét, hogy jól lát-e, mert nem rögtön váltott kamerát. Gondoltuk is, hogy megvárjuk még egy holland lány csúnyáját de legalábbis didkó villantását válaszként, aztán irány a nagyszínpad.
https://www.instagram.com/p/BJNIiTzDypf/?taken-by=fesztblog
A 2009-ben alakult amerikai garázspunk bandájának énekesét, jó zenész módjára majdnem elvesztettük. Tolt magába mindent vénásan az elmúlt években barátnőjével (neki nem is volt szerencséje), de a legutolsó hírek szerint Zac Carper már tiszta (de gondolom iszik, mint a gödény mert, amit a színpadon művelt, azt józanul nem lehet végigcsinálni). Önpusztító élete és szövegvilága mögött mely a halál képébe nevet – sőt szembe is köpi őt – elmondása szerint leginkább gyerekkori molesztálása áll.
A studiófelvételeken beazonosítható surf punknak szinte nyoma sem volt, hamar eltanulták a kőék, pure punk gyors előadást The Black Lips-től (őket is imádjuk) akivel együtt turnéznak. Egy ilyen bandában a dobos személye már-már tök mindegy, mert ezeket a taktusokat, még akár a Bastille énekese, a néha dobnak odasózó Dan Smith is le tudná nyomni. Zac a színpadon többször összeesett hanyatt és nyakszírtjén csúszva és úgy gitározva törölte fel a padlót. Mindent beleadott az éneklésbe, üvöltésbe, nekünk nem hiányzott semmi a showból, ez ezt tudja. Ahogy kollégám fogalmazott, ami másnak a Hardwell-en való csapatás, az nekünk a FIDLAR-en való baszatás. Szebb lett a napunk tőle és megnéznénk még őket szívesen.
Az Arctic Monkeys-t nehezebb volt elhozni, mint Rihannát felkönyörögni a Nagyszínpadra, ezért örültünk mikor ideje korán megtudtuk, hogy Alex Turner egyik házi zenekara elfogadta a Sziget meghívását. Szancsopanzája a Sziget történetének egyik legjobb koncertjét adó Miles Kane. Aki nem mellesleg Sanyi hatására kezdte el indie – rockabilly stílust nyomni, de olyan jól, hogy előadásmódban túl is szárnyalta mesterét.
Az NME angol szaklapnak mindig kell egy múzsa, és ha a Gallagher fivérek közül egy félrenyel vagy elfingja magát, azt még a mai napig megírják, de kábé így szoktak odatérdelni Damon Albarn-nak is. Régóta nem tudtak az angolok felmutatni egy valamire való sztárt. Ez a két front figura, akik saját együttesével a csúcsra jutott, és már jó úton haladnak anglikán kanonizáció útján. The Last Shadow Puppets két alfája, egy backstage-ben való közös jammelés után írták meg a feszes, lüktető western rockos albumukat 2008-ban. Élőben akkor nem sokat promotálták az új anyagot, így az idei Tina Turner borítós, második, barokkos-pszichedelikus popos albumukkal egy másik irányba indultak el. Mindkettőben maradandót alkottak ahhoz hogy kultuszuk tovább dicsőüljön. Szinte mindent eljátszottak amit ez a kevéske anyaggal rendelkező, de annál változatosabb együttes megírt.
https://www.instagram.com/p/BJNIv3YjNZb/?taken-by=fesztblog
A szerepek egyszerűek: Turner írja szövegek nagy részét és Miles fémes hangzású gitárjával a dallamokat. Alex a bunkó jampi, aki tükör előtt begyakorolt nárcisztikus, feminin mozgásával, a Sziget kamerájába való énekélésével, eltúlzott szívtipró, már-már nevetséges ballettozó, talán alkoholtól révedt tekintetével egy félresikerült David Bowie imitátor. Megjegyezve, hogy mindezek ellenére a szívecskéket mutatógató lányok bugyija, imádta ezt a bálványt. Míg Miles a Spin magazin riporternőjét is simán az ágyába invitáló őserő, aki felvillanyozza a közönséget, akinek megvan a képessége, hogy száz méteres körben kifacsarjon mindenkit. Ezért is feküdhetett neki olyan jól élőben a Bad Habits vagy a Standing Next To Me, ahol kiadhatja az állatot. Igaz házi köntösben de kiadta.
https://www.instagram.com/p/BJNI5FzDyxn/?taken-by=fesztblog
Két énekes egymást kiegészítve remekül működött. Bár Alex azért még mindig az elveszett kisfiú, aki szeme sarkából folyamatosan keresi a magabiztos Kane-t. Miles a rendező, aki ezzel a máshol is előadott hosszú szemkontaktusával, egymás felé lopakodással, Alex szájával majdnem összeérintésével, nettó férfi szerelmet szimulál. Maga a műfaj amit csinálnak az is önmagában meghökkentés, mert visszanyúltak egy nem trendi, a zenei lexikonok fejezeteit már jól teleírt korszakokhoz, megidézve, felfrissítve és még hozzá is téve ahhoz. Egy-két izlandi zenészt leszámítva nem sokszor gondolunk elengedhetetlennek pár hegedűt vagy csellót a Nagyszínpadon úgy, hogy közben ömlik ki a rock a hangfalakból. A közönség meg imádta, ette a Forró Rágógumi, Paul Anka, Chuck Berry, táncdalfesztivál életérzést, mert a nagyszínpados fesztiválzene a jól énekelhető szövegeken, dallamokon túl keresi saját hőseit és van, hogy megtalálja.
https://www.facebook.com/fesztblog/videos/10157179599080062/
