Hegy’ 2011 – há’ négy, de csak majdnem

Most, mikor írom ezt a bejegyzést, kísértetiesen olyan idő van, mint múlt pénteken Hegyalján. Esik, dörög, villámlik és még az áram is kimaradozik. Csak épp az én nappalimban legfeljebb a tévé némul el hirtelen, nem a Slayer, vagy épp Bill kapitány, akiknek koncertjei a szó szoros értelmében villámcsapásszerűen értek véget.

Persze a pincében kezdtünk, mert marha meleg volt, de a HSS-re még hidegben sem lettem volna kíváncsi. Nem igazán jön be nekem a zenéjük. De azon a délutánon, mindenféle okokból kimaradt még pár banda, igazán csak a Slayerre sikerült összeszedni magam, de akkor meg nem mertem a nagyszínpaddal szemben megállni, inkább kicsit oldalra, a hangfalakon kívül helyezkedtem. Féltettem a fülemet és kiderült nem is alaptalanul. Brutálisan szólt a színpadra felpakolt cucc, a középen állók arról számoltak be, hogy még a hajuk is lobogott a hangerőtől.
A fesztivál legnagyobb dobása volt a Slayer és amint tapasztaltam pénteken volt a nézőcsúcs, de mégis úgy tűnt, hogy kisebb a tülekedés a színpad előtt, mint tavaly a Motörhead, vagy akár az Ákos koncerten. Igaz nekem minden nap úgy tűnt, hogy kevesebben vagyunk, mint tavaly.

Mivel szentimentális vagyok, ezért düböröghetett bármilyen jól a sztár csapat és csak átcsattogtam Bill kapitányhoz, aki egész jól énekelt és bár még mindig ült, de igyekezett nagyon, hogy – nem is olyan kis – maréknyi közönségét egyben tartsa. Sikerült is neki egészen addig, míg az addig épp csak szemerkélő eső nagyobb cseppekre nem váltott. Na ekkor vettük mi is futásra a dolgot és nyomakodtunk be az utolsó helyek egyikére a Jager sátorba. A színpadok még szóltak, de pár kiadós villámlás után a koncertek vége volt. Meg-meg szakadó és visszatérő árammal nem érdemes kísérletezni, bár igazán vicces volt hallgatni a Hegy’ nagyszínpadról jövő zúzást, amint pár másodpercre megszakad, majd az áram visszatértekor úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna.

Mit tehet az ember, ha beszorul a Jager sátorba és DJ Paplan rázendít? Nem tehet mást, mint beletörődve sorsába ritmikus ringatózásba kezd. DJ Paplan az ország talán legrosszabb DJ-je, aki évek óta ugyanazokat a számokat játsza estéről, estére a Hegy’en, de aki mégis a legjobb hangulatú bulikat hozza össze a tokaji éjszakában. Ráadásul azon a zivataros éjszakán különösen zúzós volt a repertoár, hiszen ott volt velünk Dave a Slayersből, aki a DJ pultból szorgalmasan integetett és az elfogyasztott italok számával egyenesen arányosan vigyorgott egyre átszellemültebben a rá se bagózó, szorgalmasan táncoló közönségre.

A sátor alól csak fröccs beszerzési céllal jöttünk ki, de egy ilyen alkalommal még meghallgattuk az AB/CD zenekar koncertjének a végét, ahol is az Angus szerepét játszó fiú is körbevitette magát a közönség közt, természetesen gitározva. Aztán visszamentünk táncolni és egyszer csak hajnalodni kezdett, majd világos lett, teljes erővel megérkezett a szombat.

A szombat, ami program szempontjából a leggyengébb nap volt. Persze ott volt a Magashegyi koncert, meg a Szabó Balázs Band és Kerekesék, de az estében nem volt semmi, így aztán megfogalmazódott a kérdés: Minek ténferegni az egyik színpadtól a másikig, mikor igazán egyik fellépő sem érdekel, ráadásul ülhetnék egy hűvös pincében is? A gondolatot tett követte és megtörtént az, ami még soha, a Hegyalja fesztivált egy borozóban zártuk.

Nem ez volt első Hegyaljám, de idáig összesen nem töltöttem annyi időt a fesztivál területén kívül, mint idén bármelyik napon, így aztán feltűnt, hogy pénteken és szombaton feltűnően sok helyi család sétáltatta magát a fesztivál felé és mozizott jóízűen. Fiatalabb, idősebb, gyerekes és szóló párok, kisebb, nagyobb csapatok. És senki nem morgott, nem elégedetlenkedett, hogy mit keres városában az a koszos, piás csürhe? Mondtam én mindig és állítom változatlanul, a tokaji emberek a legbarátságosabbak az országban. Leginkább ez az az ok, ami miatt évek óta visszajárok a Hegy’re.