Élő zene support

9 körül érkeztünk, vagyis sajnos lekéstük apuka verseit, átverekedtük magunkat a jegyre vadászók népes táborán, majd nekiveselkedtünk a lépcsőknek. Kiváncsi vagyok, vajon teljes üzemben működnek-e majd a liftek, illetve mennyire fogják bírni a terhelést? A harmadik emelet után a légszomj mellett még a szívroham is megkörnyékezett, mikor elolvastam egy kitett papírt, miszerint az épület füstmentes, a dohányzásra kijelölt hely pedig a IX. emeleten van. Hamar kiderült, hogy egyik kiírás sem igaz, de addigra én már egy újraélesztésen túl voltam.

Felmásztunk egészen a ruhatárig, ahol aztán 300 forintért adtak egy bilétát a kabátért cserébe. Sosem fogom megérteni, hogy a ruhatár díját miért nem lehet belefoglalni a jegy árába? Morgásom ellenére tény, a félkész WB ruhatára nagy, személyzettel jól ellátott, a koncert végi nagyobb rohamot is különösebb fennakadás nélkül teljesítette. Már csak az érdekel, hogy nyáron mire fogják használni azt a hatalmas területet?
A hely erősen félkész, gipszkartonok mindenütt, meg biztonsági őrök, hogy a kedves vendég ne tévedjen be különféle még nem nyitott, vagy éppen még nem kellően lezárt helyekre.

Kisszínpad a negyediken, nagy a harmadikon, hatalmas terek mindenütt. A szokottnál jóval magasabb belmagasság rám jó hatással van, de egyelőre ennyi az összes pozitívum, amit a WBről mondhatok. Sosem szerettem a Skála Metró épületét és – egyelőre – WBként sem vonzó számomra.
Csapatunk a színpadtól jobbra próbált helyet találni, ami csak az első pár percig tűnt jó ötletnek. Bár egy zsákutcában álltunk akkora volt az átmenő forgalom mintha nem is a WBban, hanem a szigeten ácsorognánk egy hétköznap este a világzenei színpadhoz vezető úton. Fogalmam sincs ki hova ment, ők sem nagyon tudhatták, a többség pár perc múlva általában vissza is tért (visszapattant a falról), immár az ellenkező irányba tartva.
Quimby koncerten nem sok minden szokott zavarni, de ezen az estén besokalltam a közönségtől. Minek veszi meg a jegyet az, akit a zene egyáltalán nem érdekel? Minek áll be az a tömegbe akinek fontos megbeszélni valója van a másikkal? Tényleg Líviuszt túlüvöltve a legjobb társalogni?
A vonulók öntöttek rám sört, vizet, pálinkát, löktek fel jobbról, balról, szemből és hátulról, kértek elnézést is miatta ketten, a többiek pedig csak nyomultak elszánt agresszivitással, aztán amikor a szemből érkezők a jobbról érkezőkkel épp előttem ütköztek feladtam a dolgot. Hátra vonultam, hogy a terem hátsó feléből, már mászkálóktól mentesen, de hangzavarban hallgassam meg az utolsó pár számot.

Csalódott voltam és dühös. A közönség ellopta tőlem a varázslatot, megakadályozta, hogy átadjam magam a színpadról ömlő varázslatnak. Tibcsi ezerszer elmondta mennyire jó, hogy van ez a hely (is), ahol a jegyet megvásárlók supportálhatják az élő zenét, de közben én azt kívántam, hogy bárcsak a támogatók egy része inkább gépzenére költött volna.  Nem vonom kétségbe, hogy véleményemet kizárólag álláspontom határozta meg, ha pár méterrel arréb helyezkedtünk volna, akkor beszámolóm is vidámabb lett volna.