Nem falusi diszkó (Madonna koncert)

Kimentem tegnap a vurstliba, pedig már rég nincs majális. De egy Madonna koncert, az lássuk be, lakossági hepaj. Mégis, szinte szemtől szemben a művésznővel, nekem sikerült elfelejtenem a helyi vagányokat, meg a kisgyerekes családokat, és szépen belefeledkeztem a 2 órás buliba, amit Madonna, és népes csapata csinált. Nekem, és a többi 49999-nek.

A Kincsem Park szép, könnyen betalálsz, nincs vele semmi baj, de az út melletti perecárusok, és lavórból sört kínáló arcok már jelzik, hogy itt valami olyan mulatság lesz, amire kijön a nép. Mert egy Madonna számot legalább mindenki ismer, ha nem kettőt és, akkor „anyus, nézzük már meg, 15 rugó az nem sok, majd veszünk mellé sört„. Sokat. A beléptetés korrekt, én szépen besétálok a gold szektorba 10 perc alatt, amikor Paul Oakenfold már javában tolja az eurodiszkót. Mert az bárki fülének ismerős. Csak még nagyon világos van. El is megyek egy ásványvízért (mert a gold részen miért is lenne olyan, ha már annyiba volt a jegy amennyibe). Sima kijutás, karszalag, teljesen nyugati megoldások (persze ezt se mi találtuk ki). Kicsit kiakasztó, mennyire le akarják húzni az embert, ha már semmit nem lehetett behozni, egy nagy bubis vizet konkrétan 1300 Ft-ért akartak rám sózni, mondom kösz nem. Jó lesz a poharas is. Visszaslattyogok hát nyugiban a kis helyemre és várok. Sokat. Vágom én, hogy a naaagy dívák, és ilyenek késnek, mert azt úgy illik, de egy óra az nem kevés. A közönség kezdi is elveszteni a türelmét, főleg, amikor a zenét is leveszik. Csak olyanokat hallok, hogy „á, jó volt ez de most már hazamegyek„, vagy „hülye kurva, biztos most kaparják össze„. (Egyébként a színpad elején kellett ragasztgatni valami szőnyeget.) Attól félek lincselés lesz. Aztán amikor végre lekapcsolják a lámpákat, az összes anyázó egyszerre kezd el ujjongani. Ösztönösen.

Ilyen késés után aztán oda kell vágni a show-t! És az első pillanattól ámulok. Madonna bejelenik egy trónszéken, ahogy kell, aztán megy is a bugi. Pár méterre tőle, azt kell mondjam, kurva jól néz ki. És olyan feneke van, hogy bár lány vagyok, utána fordulnék az utcán. Még lehet rá is csapnék egyet. A mozgása pedig hihetetlen, minden erőlködés nélkül emelgeti a lábát a nyakába, és ugrál extra magas sarkú csizmában (amit szívesen lenyúlnék, mert gyönyörű).  Van amikor viccesen iskoláslánynak öltözik, és úgy go-gozik a Holiday-re, szív alakú napszemüveget tesz az arcára, máskor domina szerkóban nyomja, amiből kivetkőzik, hogy később már palástban énekeljen egy zongora tetején fetrengve, tök egyszerűen. Mert ezt bírom a legjobban a látványban, hogy nem giccses, hogy nem túl sok. Lehetett volna, hiszen ezt várják tőle, de nekem ez a sok kivetítő, az eltalált hátterek, és táncok nagyon tetszettek. Na igen, a táncok, amikért riszpekt az egész tánckarnak, zseniálisak. Mint azok a megoldások, hogy elérik azt, hogy amíg a kis színpadra odavarázsolnak valamit, addig olyat művelnek a nagyon, hogy arra figyelsz. Olyan ez, mint valami MTV Music Awards. Azzal a különbséggel, hogy a díjátadó és az összes díjazott ugyanaz a személy. Az a nőci, aki végi mosolyogva nyomja le a műsort, halál profin, és nem zavar hogy az éneke nagy részét a két állandó vokalista lány segíti. De komolyan, te bírnál ennyit táncolni, meg tisztán énekelni is? Amúgy se azért jöttél, hogy áriákat hallgass. Itt cirkusz van, kérem.

A turné ugyan a Hard Candy dalaira épül, amik nagy részétől sikítófrászt kapok, azért sikerült elérni, hogy végigtáncoljam mindet. Itt a diszkó a lényeg. És bár a Candy Shop ugyan egy eléggé cinkes szám, de élőben tetszetős, és ér azzal kezdeni. Ahogy a Devil Won’t Recognize You-ba teljesen beleszerettem, a Miles Away-en pedig potyogtak a könnyeim. Nem is értem miért. Talán a sok kéz a magasban,a Nő szemben gitárral, és kis mosollyal. Elkápráztatott. Mint a She’s Not Me, ami egy nagyon buta szám, de a többféle Madonnaként megjelenő táncoslányok, azok levetkőztetése majd megcsókolása bejött. Így kell szarból várat építeni a színpadra. Tudom, hogy kicsi hazánkba nem lehetett elhozni a sok társ előadót (pedig egy Justin-t elcsíptem volna), azért kivetítőkkel jól megoldották a helyettesítésüket. Madonna konkrétan úgy vonaglott a 4 Minutes allatt az említett úriembernek, hogy azt hittem megdugja. De nem.

Nem maradhattak el a nagy slágerek sem, ha már ekkora a repertoár, és ügyesen bele is építették őket a műsorba. Úgy, hogy új köntöst kaptak. Muszáj volt, mert az eredetiket unásig hallottuk már. A Frozen alatt például kirázott a hideg, ahogy megszólaltak Calvin Harris ütemei. Bár attól amúgy is feszülök. A Like a Prayert a Feels Like Home-mal mixelték össze, a La Isla Bonita pedig kapott egy romalagzis verziót. Itt elszabadult a fiesta, imádtam, mint utána a You Must Love Me-t. Ami annyira nyálas, hogy azért kezdtem el bőgni. Ahogy mellettem az újdonsült menyecske is. Megvolt a kötelező tisztelgés is Jacko előtt, ügyesen a Holiday-be csempészve. Ez sem giccs. Ez az a koncert egyébként, ahol nem érdekel mennyire kell már pisilned, mert nem maradhatsz le egy dalról, egy színpadképről sem. És nem érdekel hogy elered az eső, és már anti esőtáncot járunk. Sőt igazából még rá is tettek a csillogó esőcseppek a befejező Give It 2 Me-re. Nagy tánc, nagy ugrálás, és hirtelen már vége is. Á, ne már. De vonulni kell kifelé.

A kifele vonulás pedig nem egyszerű. Ennyi ember egyszerre nehezen mozog, pláne esőben, a befelé 10 perc 40-re nyúlik. De éjszakaival Örs, onnan meg metró, mert még az is jár. Itthon, kicsit ázottan, kicsit lemerülten azért csak meghallgatom még párszor a Miles Away-t, és örülök magamnak, hogy ezt láthattam. Hatalmas élmény volt!