Aleph és a művészet: az új Current 93-lemez

Hogy David Tibet őrült, ahhoz nem férhet kétség (hogy miért, azt megírtam már bővebben a 2008-as, Birth Canal Blues EP kapcsán), és persze lemezről lemezre ezt is várja tőle az ember: hogy lepjen meg azzal, hogyan adja elő ugyanazokat a misztikus látomásokat, ködös szimbolizmussal át- meg átszőtt érthetetlen szövegeket. Tibet pedig nem is okoz soha csalódást, mindig képes számos remek zenésszel kollaborálva valami olyasmit kiadni a kezéből, amire a legelső, zsigeri reakció az ez meg mi az atyaúristen?! Ilyesmi volt a 90-es években a máig alapműként hallgatható, kaotikus de gyönyörű Thunder Perfect Mind (lazán a Nag Hammadi gnosztikus könyvtár egy homályos szövegére építve), aztán később a csak zongorával operáló Soft Black Stars (ennek címadó dalán a zseniális Antony Hegarty mutatta be, hogyan kell könnyeket csalni az hozzám hasonló cinikus rohadékok szemébe is). A Current 93 nem igazán dalokat ír, nem igazán lemezeket csinál, legfeljebb a szó legszorosabb értelmében. A hallgatónak mindig az az érzése, igazából Tibetnek szinte teljesen mindegy, milyen alapokra szavalja a szövegeit, mert mindenhez tud igazítani, mindenféle zenére tud olyan dinamikus, helyenként nyilvánavalóan eltúlzott, önparodisztikus, ugyanakkor időnként lélegzetelállítóan érzékeny előadást, ami (Antony-hoz hasonlóan egyébként) sokszor a giccs szélén egyensúlyozik, de aztán mindig van egy pillanat, amikor egyszer csak kinyúl egy fekete kesztyűs Darth Vader-kéz, torkon ragadja a hallgatót, és felemeli a padlóról.

Az Aleph at Hallucinatory Mountain című új Current 93-lemezről röviden talán azt kellene elmondani, hogy magasan a legváltozatosabb, legsokszínűbb, és legjobb Current-lemez, amit az utóbbi időben kiadott a kezéből Tibet. Nincs persze különbség abban, hogy most is szenvedélyes, hol vicces, hol ijesztő szavalatok köré épülnek a dalok, most is van egy végigvonuló szimbólumrendszer (Aleph, valami félig biblikus, félig misztikus emberalak és az ő története; a gyilkosság, ami ‘majdnem kezdetben vala’; a ‘hallucinatory mountain’ vissza-visszatérő képe; vagy az elengedettebbek közül a ‘nylon lion’). Csakhogy ezúttal vannak pl. dobok. Vannak pl. torzított gitárok (nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára torz gitárt Current-lemezen). Ez a kettő elég is hozzá, hogy karakteresen megkülönböztesse: a kőegyszerű, nagyon durvára torzított gitártémák úgy darabolják szét a szép, folkos akusztikus gitáralapokat, a kissé modoros (bár kétségtelenül reflektáltan modoros) vonósokat, hogy az nagyon is erős zenei megjelenítése lesz a szövegekben végigvonuló ‘murder’-témának. Már a legelső dal, az ‘Invocation of Almost’ begerjeszti a két akkordból álló zúzást, a háttérbe gerjedést, búgást, gitársikoltozást és -sikálást lő ki, és ezt két dallal később az ‘On Docetic Mountain’ csak fokozza, mikor a szépen megkomponált vonósok közé engedi be a csontig hatoló két hangos riffet. Ez a két dal egyébként teljesen jellegzetes: a dobolás pl. folyton a ritmusból kiesés, az összezavarodás határán mozog, a gitár beütései sokszor épp csak nem csúsznak ki a lassan hömpölygő alap ritmusából, és ilyen módon egészen különlegesen ellenpontozzák (vagy épp emelik ki) Tibet átszellemült, krágokó, vinnyogó, suttogó és remegő szavalatát. Azért változatosabbak, mint eddig, mert nem csak a hangszerelés hoz váltásokat, hanem a dalok struktúrái is bonyolultabbak lettek. Folyton azt kérdezi az ember, ugyan hová megy ez, ugyan miért, ugyan mi az atyaúristen ez?! Akkor most a szöveg viszi vagy a zene, hová viszi, mit jelent (mondjuk a ‘Not Because the Fox Barks’-ban) egy szép, csendes basszusalapra hirtelen ráugró Black Sabbath-os lassúságú és méltóságteljességű, szarrá torzított riff? Azt is bizonyítja egyébként mindez, hogy a Black Sabbath máig az egyetlen olyan kemény zenekar, aminek megidézésével kétségtelenül, kérdés nélkül, igazán durvává lehet tenni bármit. A ‘Not Because the Fox Barks’ basszus-gitár összmunkája, a csodálatosan kopogó pergő mögül tényleg már csak Ozzy kántálása hiányzik.

Van más meglepetés és más változatosság is. A lemezt tavaly felvezető Birth Canal Blues EP egyik nagy dobása az elcsépelt torzított énekekkel való ijesztgetés volt, mégpedig nagyon hatásosan (a Nine Inch Nails-től kezdve mindenki megirigyelhetné a második szám végén hirtelen visszajövő, elviselhetetlen, kaszaboló erejűvé torzított ‘I WILL MURDER YOU’-ját). A torzításokkal beszaratás nem az Aleph asztala, itt kezdettől kiemelésként, erősítésként, aláhúzásként alkalmazzák — viszont az ‘UrShadow’ c. kellemes dalocska utolsó egy percében belép a kaszaboló ének, és mikor már letettünk róla, egy 15 másodperces, jobbra-balra váltva kikevert üvegcsörömpölő, gerjedő, fejrobbantó fehér zajjal ugratja fel a már elalvó hallgatót. Gyönyörű, komolyan. Ha még hozzávesszük, hogy a ’26 April, 2007′ kezdő gitártémája (a háttérben gerjesztett gitárral és a kényelmesen lépkedő basszussal együtt) akár egy Lou Reed-lemezen is elférne, az énekkel együtt viszont máris a késői Tom Waits spoken word-ös dalait idézi fel (‘The Ocean Doesn’t Want Me Today’, ‘9th and Hennepin’), a végére csak oda lyukadunk ki, hogy Tibet tökéletesen kiszámíthatatlan őrült, aki lehet, hogy nagyon kiszámítottan, nagyon profin kontrollálja a szövegeihez csinált zenéket, de aki ugyanakkor valami elképesztő érzékkel dolgozza össze a széttartó, érthetetlen szövegeket a meglepően hangszerelt, egyáltalán nem konvencionális, de végső soron mégis mindig összeálló zenékkel. A slusszpoén, hogy a záró ‘As Real As Rainbows’-ban vendégeskedő hang nem más, mint Sasha Grey nemzetközi pornósztár (itt az oldala, de erősen 18 év feletti, én szóltam).

David Tibet a hülye zene alfája és ómegája. Ő maga is biztosan elégedett lenne ezzel a megfogalmazással. Az Aleph at Hallucinatory Mountain olyan lemez, amin példaszerűen hallható, hogyan kell szövegből, konvencionális zenei megoldásokból, nem konvencionális zenei megoldásokból, és egyáltalán nem zenei hangokból és zajokból nem ványadt ambientet, hanem karakteres, tökös zenét csinálni. Ahol a Deerhunter nagyon művészi akar lenni, de nem megy neki, a Current 93 igazán erőfeszítés nélkül, röhögve veri kenterbe. Olyannyira művészien, hogy a Cluster One-on rövidesen BWG is elmondja, pontosan hol a művészet ezen a lemezen. Addig is lehet hallgatni.