janus-este

dalszínház.
dal és színház.
érzelmek, emlékek, hangulatok, változások.
minden volt abban az estében.

ezt akartam írni, ezt is írom, de kis elégedetlenség azért maradt, van bennem. de erről majd a végén.

elsőként a szerelemről énekeltek és az utolsó ráadás is ez volt. a szerelem. férfiak és nők, mi más mozgatná a világot?

udvaros és kulka kezdett, déstől – bereményitől kaptak egy új duettet is – temiattad rég címmel -, énekeltek, de nekem hiányzott az összhang, a szenvedély.

nem baj, jön básti és cserhalmi. emlékeztek a lemezre? ott lesz majd összhang és szenvedély!

jöttek, homályosan, de nem azt kaptam amit vártam.

olyan ez, amikor hosszú évek várakozása után eljutsz gyerekkorod kedvenc éttermébe. szádban ott a régi palacsinta íze, várod, örülsz neki, készülsz rá nagyon, aztán már az első falatnál érzed, hogy ez nem az. fantasztikus palacsintát kaptál, a töltelék meseszerűen könnyű és az ízek orgiáját rejti, de nem az az íz, ami emlékeidben él.

aztán amikor kijössz hirtelen nem is tudod, hogy örülj-e a tökéletes vacsorának, vagy sajnálkozz álmaid elvesztésén.

na valahogy így voltam én ezzel a koncerttel.

a hallgass kicsit albumot anno még kazettán vettem meg és a szó szoros értelmében ronggyá hallgattam. évekig jártam mindenféle boltokat, hogy legalább használt cd formájában szert tegyek a hanganyagra újra – vannak zenék, amik másolatban egyáltalán nem érdekelnek –, de megvennem csak most, az újbóli kiadás alkalmával sikerült.

vártam, kerestem a koncertben básti szenvedélyét és kitárulkozását, cserhalmi visszafogottságát, rejtett vadságát, de nem találtam.

kaptam helyette láthatóan nagy élvezettel játszó – nem színészi, hanem gyermeki értelemben – színészeket, újra értelmezett dalokat, melyek cseppet sem voltak rosszak, unalmasak. kaptam mindent, amitől boldog lehettem volna, csak épp nem kaptam azt amit vártam.

nekem ne nevessen, mosolyogjon senki a 10 kicsi bűnjel éneklése közben!

ha valakitől, hát bástitól elvárom, hogy arról a bizonyos gyönge helyről ugyanolyan szenvedélyesen és őszintén énekeljen, mint a lemezen!

aki viszont meglepetést okozott, talán mert nem voltak elvárásaim vele szemben, az kulka. mondom ezt annak ellenére, hogy gyakran éreztem, nem találja a helyét, vagy nem találja partnerét. nem azt aki mellett, hanem akivel együtt énekelhetne.

az egész előadás alatt azt láttam, hogy a színészek egészen kivételes módon élvezik az előadást, tiszta szívükből játszanak és nagyon, nagyon komolyan figyelnek arra, hogy az illendőség és a tisztesség határain belül maradjanak. én pedig végig azt vártam, hogy majd ez a figyelem lankad egy kicsit.

hogy ilyen gondolatok után mit tehettem a végén? addig tapsoltam, míg tenyerem bírta. tapsoltam és néha bizony kiabáltam is. mert az előadás mégis fantasztikus volt. sutba az elvárásokkal, az évek óta megszokott hangsúlyokkal, vannak esetek, mikor az embernek halláspontot kell változtatnia!

van még valaki, akit muszáj megemlítenem, Horváth Kornélt, aki ütőhangszereken játszott. nélküle kevesebb és üresebb lett volna az este. ő volt az ember, aki nem szégyellte érzéseit, szerelmét a hangot adó botok, kövek, dobok és dobozok iránt. ő volt az, aki megmutatta nekem, hogy a csörgődob tényleg hangszer, mint ahogyan a triangulum is az. míg dobolt – szóló volt – csak azt figyeltem, kutattam, hogy a dobos közben mit csinál. mert lehetetlen, hogy ne segítsen be! ilyen hangok, ritmusok nincsenek, különösen nem egy csörgőbobba rejtve! de a dobos csak ült, kezei ölében és nem csinált semmit. csak Horváth Kornél kezei ütötték, csörgették a dobot. olyan sebességgel, hogy a kontúrok a végén teljesen elmosódtak.

ez volt az a szóló, ami után a taps mellett önfeledt kiáltás is felszakadt belőlem.

már itthon, a koncertfüzetben olvastam, hogy Horváth Kornél az egyik legismertebb ütőhangszeres művész, aki tanulmányait még fuvolistaként kezdte. a frankfurter allgemeine zeitung írta róla: „a magyar Horváth Kornél, ma a világ legjobb ütőhangszeresei közé tartozik”

ez után az este után efelől semmi kétségem sincs!