Angyali üdvözlet Zionból

Tegnap este a Corvintetőn az A Silver Mt. Ziont hallgatva nem először döntöttem el magamban, hogy az összes zenei kategorizálás és besorolás értelmetlen. Mert mit állíthatnék a szerda estéről? Zseniális előadást láttam? Felemelő, álomszerű és katartikus volt? Bekerült legjobb koncertélményeim közé? Hogy egy hullámhosszon zendített szívet és lelket? Pedig valahogy így történt. Átéltem mindezt, éppen ezért nehéz megfogalmazni 108 perc lényegét.

Az együttes bő fél órás csúszást követően fél kilenc után pár perccel kezdett. Igazi családias klubest volt, de legalább százan kíváncsiak voltunk a montreali társulatra. Nagyjából sejtettem, hogy pszichedeliába és némi melankóliába mártott hosszú dalok – melyek még egy szigorú komolyzenei ítészből is képesek elragadtatást kiváltani –, illetve kis helyre összezsúfolódó tömeg vár rám. A két premisszából az első tökéletesen teljesült, a második szerencsére félig-meddig. Bár az előzetesen megtippeltnél kevesebben voltak, a közönség muzsikavágyától hajtva a tenyérnyi színpad előtt torlódott össze.

Talán a fent említett méretek miatt a kollektíva öt tagja lépett fel Budapesten: Efrim Menuck énekelt és gitározott, Sophie Trudeau és Jessica Moss hegedűn játszottak és énekeltek, Thierry Amar bőgőzött és időnként basszusgitárt ragadott, Eric Craven pedig dobolt.

A darabok pedig hosszúak, hosszabbak és még hosszabbak voltak.
Folk alapú szerzeményeiket általában lassan, vontatottan kezdték, majd gyorsítással és a hangerő fokozásával minicsúcspontok sorozatát éltették át (van ilyen egyáltalán, hogy “átéltet”…?) a rajongókkal. Hogy mitől és hogyan működtek ennyire tökéletesen dalaik, nem tudom – a válasz valószínűleg az lehet, hogy nagyszerű zenészek egymást jól ismerő és ugyanazon zenei formákban gondolkozó közösségéről van szó. Így vagy úgy, de a produkció mindenképpen saját világukba repített, egyszerűen csak azon az úton, melyen haladva a dallamfoszlányokból összeálltak a teljes kompozíciók.

A száraz leírás ellenére a hangnem nagyon közvetlen volt. Elsősorban Efrim és a lányok beszélgettek a számok közt a nézőkkel, kérdeztek és válaszoltak, reagáltak a bekiabálásokra, bensőséges hangulatot teremtve ezzel. Elmesélték rockkarrierjük eddigi “betetőzését”, egy olasz esetet, amikor üvöltő umca-umca alatt kellett felszerelésüket szétszerelniük és elpakolniuk, míg a koncertjük síri csöndben végigálló diszkózni vágyók tomboltak; de szóba hozták a világgazdaság válságát is.

Hat dalt játszottak el nekünk az este folyamán, ezek a következők voltak: 13 Blues for Thirteen Moons, God Bless Our Dead Marines, Take These Hands and Throw Them in the River, Microphones in the Trees, a világ leghosszabb című számának címéért jó eséllyel induló I Built Myself a Metal Bird, I Fed My Metal Bird, the Wings of Other Metal Birds, hatodikként pedig a Blind Blind Blindot véltem felismerni; amiben nem vagyok biztos, mert ekkora már azt éreztem, hogy ” A zene, a zene, a zene, a zene, a zene, a zene kell! ” (©LGT). Mivel bő egy óra után senki sem akart még hazaindulni, kétszer is visszatapsoltuk őket, a két ráadás pedig a There is a Light és a Horses in the Sky volt.

Mondom, “alig” 108 percet adtak nekünk az életükből. De ezt szívvel-lélekkel átélve, jókedvvel, önzetlenül nyújtották át. Ugye nem csodálkoztok, hogy a hazaúton végig A Silver Mt. Zion szólt a lejátszómban?

Videó az este egyik részletéről

  • zseniális volt, szentigaz

  • én még ma is az utolsó két lemezt hallgattam (szinte) egyfolytában.
    illetve folytásnak egy kis harvey milket :O)
    de a tegnap este óriási öejjj!!! volt.