Szerintem kevesen vagyunk, akik a zenéknek a nagy részét, amit hallgatunk, saját magunk találtuk meg, bukkantunk rá az interneten, a lemezboltban, egy kósza koncerten pl. egy fesztiválon vagy bárhol máshol. Családunk, barátaink, ismerőseink, környezetünk mind-mind nagy hatással vannak ránk a zene terén. A kedvenceim nagy részét nekem is ugyanígy mutatta, ajánlotta valaki. De van, hogy egy bizonyos életkorban, életszakaszban még nem vagyunk elég érettek egy zenére, vagy csak simán nem érint még meg minket akkor és ott.
Például tizennégy-tizenöt évesen, amikor a zenei „sötét középkorom” után (máig nem értem, hogy hallgathattam azokat, amiket hallgattam, úgyhogy ezt a korszakot fedje jótékony homály) elkezdtem nyitni az új (és minőségibb…) zenék felé, apám mutatta nekem a Pink Floyd The Wall című klasszikusát, amire én azt találtam mondani, hogy ez egy szar. Ő vett egy nagy levegőt, nem szólt semmit, csak visszatette a duplalemezt a helyére. Még nem álltam készen, gondolta (remélte), és persze igaza lett.
A Kistehénnel is ez volt a helyzet. A környezetemben többen is hallgatták, de akárhogy próbálkoztam, nekem nem jött be, nem szerettem bele a zenéjükbe. Kollár-Klemencz Laci sajátos szövegei, és ahogy formálja a szavakat (ami valljuk be szintén elég sajátos) inkább csak idegesítettek, így hát annyiban hagytam.
Aztán tavaly nyáron a Waldorfeszten élőben láttam őket, és annak ellenére, hogy jórészt egyetlen számot, az Ezt is elviszem magammal-t ismertem tőlük (ezt viszont kifejezetten kedveltem már korábban is, tábortűznél gitározni pl. nagyon jó), jól szórakoztam. Itt aztán valami elindult. Otthon elkezdtem hallgatni a dalaikat és a zenemappám mélyén megbúvó, elővigyázatosságból (vagy előrelátásból?) ki nem törölt albumokat, és tetszettek. Így hát lassan az mp3 lejátszóra is rákerültek, egyre többet hallgattam őket, tanultam a szövegeket, új kedvenceket találtam.
Abban, hogy még jobban megkedveljem őket, nagy szerepe volt Kollár Laci Miért távolodnak a dolgok c. novellagyűjteményének is, amit egyszer váratlanul nyomott kezembe egy Kistehén-rajongó barátom, mert állítólag korábban kölcsönkértem. Én erre nem emlékeztem, de nem utasítottam vissza, inkább elkezdtem olvasni.
A novellák során Toszka mindennapjait kísérhetjük figyelemmel, de ha jól figyelünk, kiderül: ez a Toszka nem más, mint Kollár-Klemencz Laci. A történetek olyan szempontból nem szokványosak, hogy nincs bennük óriási fordulat, izgalom, ami miatt zabáljuk a lapokat és nem bírjuk letenni a könyvet. Sőt, ezt a könyvet jó letenni időnként, és akkor olvasni, amikor megfelelő hangulatban vagyunk hozzá. Amikor nem vágyunk folyamatos történésre, impulzusokra, csak egy sima hétköznap laza hömpölygésére.
Olyan szempontból viszont szokványos, hogy átlagos, mindennapi dolgokat és az ehhez kapcsolódó gondolatokat fogalmaz meg benne a szerző, amivel mi is könnyen azonosulni tudunk, pl. hogy az új téli kabátunk milyen jól fog majd állni rajtunk, hogy basszus, mégiscsak a másik cipőt kellett volna megvennem. Vagy csak simán arról ír, hogy a barátjával elmennek együtt egy kandisznóért, vagy ahogy arról álmodozik, hogy milyen jó lesz majd azon a tanyán élni, ami még nem is az övé, de gondolatban már megvette, és berendezkedett. Az egész könyvben visszatérő motívum az állatok és a természet különös szeretete, ez szinte minden történetben megjelenik. Toszka nem egy főhős, nem menti meg a világot, nincs szuperképessége. Ő egy átlagos, hétköznapi ember, aki szeret(ne) a természetben az állataival, családjával, barátaival lenni.
A könyvben nem a zenész Kollár-Klemencz Lászlót ismerjük meg, hanem a hétköznapit. Szándékosan kerüli is azt, hogy a Kistehént, vagy a zenélést bármilyen formában megemlítse. Egyszer említ egy próbát, illetve bár nincs kimondva, az egyik történet egyértelműen egy koncert előtt-után zajlik, de ennyi. Szívesen olvastam volna a Kistehénről is, de az egy másik könyv lenne. Ez Toszkáról szól. Toszka gondolatairól és hétköznapjairól.
A könyv olvasásával egyre jobban megkedveltem Kollár Lacit és ezzel együtt a zenéjét is, és egészen odáig jutottam, hogy megvettem a november 25-i koncertre életem első Kistehén-koncertjegyét. A koncerten a best of műsorukat játszották, és büszkén konstatáltam, hogy a dalok nagy részének bizony tudom a szövegét, és nagyon élveztem a koncertet. Ez nem is rossz ahhoz képest, hogy fél évvel azelőtt még csak egyetlen dalukat hallgattam.
És bár túl van az ötvenen, Kollár-Klemencz László nem pihen. Most jött ki az új szólólemeze, a Rengeteg, idén jön az új Kistehén album, és készül egy könyv is, talán Toszka újabb kalandjaival. Én pedig kíváncsian várom.