De tényleg, mit? Összeszedtünk pár albumot, amelyeket mindenképp érdemes. Nem feltétlenül a legfrissebbeket, de azért kitétel volt, hogy olyan zenéket ajánljunk a figyelmetekben, amelyek az elmúlt egy évben jelentek meg, és mostanában ragadták meg a figyelmünket, és egyúttal követeltek maguknak helyet zenelejátszó eszközeinken. Ugyan most éppen hét ágra süt a nap odakint, és simán rövidnadrágban a Duna-parton fagyizós idő van, de nemsoká jön a tél, hideg lesz kurva nagy, és ilyen esetekre nem baj, ha van pár lemeznyi dal, amibe belefeledkezik az ember, mikor éppen igyekszik kizárni a zord külvilágot. Na nézzük is, miket pörgess, ha jót akarsz magadnak!
Új 30Y EP-k
Oké, csak az egyik új (viszonylag), az Ahogy elképzeltem már februárban kijött. A Dobozember pedig júliusban követte, és ezzel már kilenc dalunk van a zenekartól a gitáros, Gradvolt Endre távozása utáni időszakból. Persze egy pillanatig sem kellett félteni Beck Zoliékat, ha van banda, akik tényleg addig fogják nyomni, amíg ki nem hullik a kezükből a hangszer, akkor azok ők. Ettől függetlenül nyilván egy olyan egyedi gitárjátékot, és egy olyan tehetséges művészt, mint Endi nem lehet maradéktalanul pótolni, így kíváncsian vártuk, hogy fog szólni a 4 főre fogyatkozott 30Y. Teljesen rendben van a cucc, bár szövegileg mintha néha kicsit túlságosan szentimentális irányba indultak volna el (Házban, vidéken például cicákkal, kutyákkal, egerekkel, vagy az énte értelmezhetetlen refrénje), de szerencsére mindig sikerül megállni a falnál. A zene kicsit puritánabb, mint az eddigiekben, de ez nem feltétlenül baj. Volt szerencsém egy hete Debrecenben élőben is megfigyelni a zenekart működés közben, hamisítatlan vidéki klubbulit csináltak, olyat, ami után facsarni lehetett az izzadtságot a ruhámból és csak találgatni tudtam, hogy a Puhatalpú lányok alatt ki(k) fogta meg a seggem. Novemberben pedig jön egy újabb EP, hozzá meg lemezmutogató az Akváriumban, a jegyhez meg ajándék CD. Nem kérdés, hogy ott leszünk-e.
Interpol – El Pintor
El Pintor, vagyis A Festő. A címadás azért sem teljesen tiszta számomra, mert itt aztán a zenekar tényleg nem színezte a dolgokat, fogta azokat az elemeket, amik miatt ők lettek a 2000-es évek egyik meghatározó gitárzenekara és addig variálták őket, amíg nem jött ki egy lemezre való dal. Ők is egy tag kilépésével nehezített időszakon vannak túl (Carlos D, a basszeros dobbantott), és állítólag igen közel voltak a feloszláshoz. Én ennek semmiképp nem örültem volna, tekintve, hogy Paul Banks énekes szólómunkája számomra élvezhetetlen volt eddig, így jobb, ha maradt a régi közegben, és kiszenvedték együtt az El Pintort. Nem mondom, hogy megközelíti az első 3 lemezt, pláne nem a tökéletes első kettőt, de korrekt cucc. Szerencsére a negyedik lemez céltalan zajongása és toporgása itt nem hallható, van pár, a legszebb időket idéző sláger (All The Rage Back Home, My Blue Supreme, Twice As Hard). A többi dal meg, olyan Interpolos. Aki nem szereti a hideg gitárhangzást, a hol maszatolós, hol csilingelő gitározást és Banks énekhangját, mellyel gyémántot lehet vágni, az nem lesz érte különösebben oda. Aki viszont bírta a régi Interpolt, az pontosan érteni fogja, miért is kell örülni az El Pintornak.
Royal Blood – Royal Blood
Az aktuális banda, akiket fényesre nyal az NME, ennek megfelelően első nagyobb szabású önálló turnéjukra percek alatt elfogynak a jegyek, és az Arctic Monkeys személyében rendelkeznek legalább olyan rajongó- haverzenekarral, akik komoly hátszelet tudnak biztosítani akár egy félrészeg nyilatkozattal is. A kérdés természetesen az, hogy mennyire megérdemelt ez a kitüntetett figyelem, miben jobb a Royal Blood, mint bármelyik másik, hasonlóan karcos és hangos rockzenekar. Őszintén szólva, szerintem nem sokkal. Írtak egy lemezre való húzós, feszes dalt, amikkel fel lehet pörgetni az agyat szürke, csípős reggeleken, vagy akár hangulatba kerülni az esti dajdajozáshoz egy hosszú munkahét péntek estéjén. És abban a korban, ahol kábé naponta nyilatkozza valamelyik rock-dinoszaurusz, hogy a műfajnak és a gitárzenének leáldozott és ravatalon a helye, akkor nagyon is tudunk örülni annak, ha olyan dalok, mint a Ten Tonne Skeleton vagy az Out Of The Black megkapják a szélesebb körű figyelmet és elismerést.
Cloud Nothings – Here and Nowhere Else
Ez sem egy kifejezetten mai darab, egészen pontosan tavaly áprilisban jött ki. Azóta kb. nem volt hét, hogy ne hallgattam volna meg, ami egy hozzám hasonló válogatós zenebuzi esetében több, mint szimpla elismerés. Van ugyebár az a noise-rock, garage-rock, vagy tököm tudja milyen stílus, aminek a lényege, hogy egy viszonylag kevés tagból álló banda kő egyszerű, pár akkordos dalokat rak össze széjjel torzított gitárhangokból, míg az énekes neurotikus vonaglás közepette kappanhangon üvölti a szöveget valami olyan egyszerű, ámde egyetemes témáról, mint baszás, kábó, meg húgymeleg sör. Ezt meglepő módon azonban baromi nehéz fogyasztható formában előadni, erről tudna mesélni a több ezer amerikai gimis banda, akik soha az életben nem fognak bejutni. De, hogy nem lehetetlen mesterműveket is létrehozni ilyen eszköztárból, arra remek példa a FIDLAR, Ty Segall és a Cloud Nothings. Akik eddig simán ott vannak az év legjobb lemezeit felsorakoztató dobogón. Bár valószínűleg ők ezt pont leszarják.
Lóci játszik
Csorba Lóránt és Szeder-Szabó Krisztina akusztikus duóját a KiMitTube videós tehetségkutató révén ismerte meg az ország, egészen pontosan azok, akik foglalkoztak a műsorral. Szociális érzékeny daluk nem véletlenül verte ki a biztosítékot cukiságával: a legszebb magyar dalszerzői hagyományokat (megfogadtam, hogy egyszer leírom ezt a szóösszetételt, jelentsen bármit is) követő szellemes szöveg, kellemesen dallamos zene és egy olyan aranyos (a szóismétlés szigorú szabályai szerint nem tudom ellőni ismét a cukit)női énekhang, amitől még a jég is megolvad a málnaszörpben. Ezek jellemzik a Lóci játszik teljes életművét, amelyet a Youtube-on és SoundCloudon ismerhetünk meg behatóbban, személyes ajánlásunk A hajad kakaó című és az 1 dal, hogy elbúcsúzzak című opuszok.
Elefánt – Alszik
Ez nem lemez, csak egy dal, illetve a hozzá készült über beteg klip. Ez Szendrői Csabiék legújabb anyaga, amit koncerten és az MR2 Akusztikban már hallhattunk, most pedig végre itt egy studióverzió is belőle, a remélhetőleg minél előbb megjelenő második lemez előfutáraként.
Clean Bandit – New Eyes
A Clean Bandit azt a fajta tökéletesen fogyasztható, okos popot játssza, aminek ugyanúgy van létjogosultsága a Music FM magányos háziasszonyok műsorában, mint az MR2-n, vagy egy Tesco Disco buliban. Természetesen nem ők az elsők, akik a klasszikus zene eszköztárát vegyítik az elektronikával, de ilyen slágeres, könnyen emészthető formában még valószínűleg senkinek sem sikerült kijönni a dologból. Oké, a Rather Be-től már lassan hányunk, de azért van még bőven mestermű a lemezen, elég csak az Extraordinary-t, a Dust Clearst vagy a Come Overt említeni. Nem mondom, hogy minden tétel telitalálat a lemezen, de a számok többsége tényleg olyan, ami 0-99 évig mindenkit megmozgat.
St. Vincent – St. Vincent
Ez az album 2013-as, akkor mégis mit keres a listán? Azt, hogy jövő héten jön St. Vincent az A38-ra, mi pedig nem győzzük elégszer sulykolni, ezen a koncerten ott kell lenni! No nem azért, mert a Hajó komoly pénzt fizetne nekünk ezért, vagy korlátlan libamáj fogyasztás kapnánk cserébe az étteremben, hanem azért, mert tényleg egy olyan kurrens előadó, egy világsztár érkezik hozzánk akit valószínűleg először és utoljára látunk Magyarországon. De ilyen kis klubkoncerten biztosan. Az már csak hab a tortán, hogy a kanadai énekesnő self-titled albumát hozza el hozzánk, amely remekül sikerült. A Rattlesnake, a Prince Johnny és az Every TearsDisappers triót ajánljuk azoknak, akiknek drága az ideje mélyebben ismerkedni St. Vincent zenéjével, mindenki másnak azonban házi feladat az egész, első perctől az utolsóig!
VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan filmzene
Az előzőekben már a Lóci játszik révén emlegetett Csorba Lóránt hozott össze egy remek filmzene lemezt a VAN.. című alkotáshoz annak rendezőjével, Reisz Gáborral és a film főszereplőjével, Ferenczik Áronnal. Az eredmény (ha csak a dalokat nézzük a filmből kiragadott párbeszédek nélkül) egy teljesen korrekt kis bölcsész szagú, ámde fülbemászó album, esetenként igen mély dalszövegekkel. A film egy szakítás után kibukó srác útkeresését mutatja be, azok számára, akik hasonló problémával küzdenek a való életben, ajánljuk a filmzene hallgatását és a szúró- vágóeszközök elzárását. Ha abból indulok ki, hogy mostanában milyen zenéket toltak magyar filmek alá (pl. a Megdönteni Hajnal Tímeát alatt százszor lement az egyik Ivan & the Parazol szám, de ugyanaz mindig!), akkor igazán tudok örülni annak, ha egy film alkotói arra is veszik a fáradtságot, hogy zenét írjanak a filmjükhöz. Pláne, ha ilyen jó dalokat hoznak össze.