Két és fél év után új, sorrendben a negyedik albumukkal, Szeles címmel jelentkezett a magyar fesztiválok eddig legismertebb és legjobb garázszenekara. A minősítés a múlt, nézzük a jelent. Az album megjelenése előtt pár nappal streamelhető volt, így volt időm meghallgatni Lovasiék legújabb gyermekét. Merőben más irányt vettek, mint a korábbi albumukon, így ezt ennek megfelelően kell értékelni. Azaz almát az almával, körtét a körtével kell összehasonlítani.
Péntek este, szakadó eső, irány tehát a fedett A38. Hámori Benő bandája – aki egyébként a Kiscsillag hivatalos roadja – a Teslavox kezd, riffelgetős, alter rock hangzással. Zenéjük kifejezetten jó, sőt. Szövegviláguk még nincs egyben, azon még lehetne mit gyúrni, illetőleg Illés Nándi hangját sokszor elnyomta a basszgitár. Egy alkalommal elmosolyodtam, mikor a nemzet csalogányát finoman offolták két sorban, ami az este folyamán még visszatérő elem lett. „A Kovács Ákos néz rám a plakátról/ Látszik az öltözékén, hogy ki járt jól.” Szóval jó választás volt előzenekarnak.
Félidőben fröccs vétel a pultnál, irány a dohányzó, ahol jó kis techno zene gondoskodott arról, hogy elfelejtsem miért is jöttem ide. Majd vissza a színpadhoz és kezdődött a műsor. A felállás merőben új. A szokásos 2+2 formáció helyett 3+3-mal próbálkozott a KCS. Ózdi Rezső előlépett csatárrá, Lovi és Lecsó mellé zárkózott fel. A kapuban szokásosan Mihalik Ábel, söprögetőnek és elektronikus ütősként Hámori Benő állt be. A középpályán pedig Császári Gergő (ős-Kaukázus, ex-Erik Sumo, Császári Pillanatművek, Péterfy Bori LB) mandolinon, zongorán és vokálon tették meg új session zenészként. Utóbbi valószínűleg a csapat gyúrójának, Tővisházi producer Ambrusnak (Ex-Erik Sumo, Péterfy Bori LB) az ötlete lehetett.
A koncert eleje hivatott volt bevezetni az új albumot és hangulatot, így két lassú szám is szólt rögtön. A Ki találja meg társadalomkritikával vadnyugati alter stílusban banjo-val és szájharmonikával indult. „Ma még nyaljátok egymás seggét/ Körbe ott van a piros pont” Míg az album címadó dalában a Szelesben egy deres ember a szobában elég sokszor teszi fel a kérdést, hol és mi van a boldogsággal – néha úgy tűnik mintha Kispi adná az ívet a háttérben, pedig nem. A csendes ülős állós és egykori Almássy tér feeling után taps. Lovasi bejelenti, hogy nem játsszák le egyben az egész albumot, mert – mi a közönség – eléggé unatkoznánk, ha ennyi új számot hallanánk egyszerre.
Aztán jött a Melegszék, ami hangvételében és zenéjében legjobban hasonlított a korábbi Kiscsillagra. Egyben is volt ez a három perc! A kivándorlás témáját járta körbe, bár annak idején pont Lovasi hozta divatba Az a Világ nincsen névre keresztelt dalával. „Mint a művház folyosóján/ Bál után a szaros gatya/ Úgy maradunk mi itt mind szépen„. Majd az Őrkutya – amihez klip már korábban készült -, ami sokkal bluesosabb volt, most kicsit megszelídült, és Lecsó is szerepet kapott benne. A szám a szokásos Lovasis védjeggyel íródott. A sor vége nem egy gondolat lezárása, az sokszor a következő sor közepén ér véget. Egyébként Leskovics nem nagyon jutott szóhoz vagy gitárhoz a Szelesen. Az embernek joggal az az érzése, hogy egy Bandi a hegyről II. szólólemezt vett a kezébe. Valójában az album két részre osztható, egy pergősebb, pimaszabb, odamondogatós és személyesebb, befele forduló, egy érzést körbejárós hangvételűre.
A Földre című egy vidám szám, játékos zenei és szöveg betétjével előhívta belőlem a Szőkített nőt és úgy önmagában a Kispál érzést. Nem könnyű vidám, bulizós nótát írni, ebben az esetben azonban sikerült: „Aki nem itt van, az hol van?” kezdetű refrénnel. Az Ollé, ollé pedig természetesen egy stadion kuplé. Ötletes bohóckodás, ami nem veszi magát komolyan. Van benne Ákos fikkantás, uram-bátyám mutyira utalás, amihez Lovasi csak gratulálni tud egy nagy biztatás keretében. Az énekes oda is ment az első sorokban lévő rajongókhoz és kezet is fogott velük. A 2. este című dal pedig egy olyan estéről szól, amikor a csaj még nem alszik veled, de már megesett a nagy eset. Elsőre nekem közepes, de annyira nem lehet rossz, mert miközben írom ezt a cikket, szól az album és asszony épp erre táncol a konyhában.
Nézzük az album második, nagyobbik részét! Zeneileg rendben van, még akkor is, ha tele van lassúzós, számokkal. Ha valaki már hallotta az Idáig tudom a történetet I. című előadást, akkor annak második része nem lesz meglepetés. Zsuzsa, Kornél és Péter szerelmi háromszöge idén folytatódik tánc, halál, elmúlás – amilyen például a rádiók által játszott 2014 című – és mi lehet a fiatalok fejében kérdéskörrel. Az előző Kiscsillag albumokon is voltak már csendesebb számok, ez még nem újdonság, az már igen, hogy most ezek adják az anyag gerincét. Rég hallottam már olyan jó kis riffet, mint a Mi mehetben. Viszont az, hogy a dal végén a következő sorokat hatszor énekli el Lovasi, ahhoz nincs mit hozzáfűzni csak kérdőjel hegyeket: „Ha a világ nem ad munkát/ Én adok munkát a világnak.” Így a szám részemről befejezetlen és kidolgozatlan. Hasonlót éreztem a Nagyon megy című szám refrénjénél is végtelenül unalmas, üres, minden más működik a dalban. Bár ez utóbbi nem került fel az albumra, de ez a viszonylag friss tétel itt is elhangzott.
A Kis óceán típusú számokhoz – amikor egy kis srác óceánnak öltözik és egyedül van, mint az ujjam – egy kényelmes szék kell, itt az meg ugye nem volt. Közben jöttek a régi számok az egyes és kettes albumról: Menetszél, Örökre, Légyszíves, Van-e szándék és a himnusznak számító Kockacukor ringatták a hajót.
Összességében az egykori Kispálosok némiképp örülhetnek, mert a Kiscsillag megszólította őket. A Kácsésok meg reménykedhetnek, hogy két-három év múlva kapnak egy rákenról túlsúlyos lemezt.