Azt gondolom, hogy egy olyan korban, ahol a betongolyókon meztelenül vonagló Hannah Montanák, és betépve saját seggükről tweetelgető Rihannák testesítik meg a közfelfogásban az énekesnő ideálját, létfontosságú Mélanie Pain koncertekre járni.
Azt is gondolom, hogy bármennyire is cuki a francia hölgy, talán túlságosan olcsó húzás lenne kihegyezni a cikket arra, hogy feljött a színpadra és mi azonnal elolvadtunk. Hogy mennyire szimpatikus volt az, hogy a koncert előtt ő készítette ki az ásványvizes palackokat zenészei számára a színpadon, hogy milyen felejthetetlen szülinapi köszöntést rögtönzött az első sorban álló magyar lánynak, illetve, hogy az utolsó dalt a közönség között sétálgatva énekelte el, és a műsor végén vissza se mászott a színpadra, hanem azonnal rohant a kijárathoz, hogy a lemezeit árulja, dedikálja, vagy ahogy ő fogalmazott „just say to everybody Hi!”. Szólhatna erről a cikk, de most kivételesen nem ütöm le a magas labdát. Az első bekezdésben foglaltak miatt is fontosnak tartom megjegyezni, amellett, hogy Mélanie cukorborsó volt, adott egy parádés koncertet is, nem csak úgy mellékesen!
Mivel francia nyelvtudásom kimerül abban, hogy „Thierry Henry” és hogy „Je t’amie”, tőlem Pain kisasszony énekelhetett volna akár a trolibuszok meghibásodásának 10 legtipikusabb okáról, vagy a fegyenctorna lépéseiről, a dalok 2/3 részéből ugyanis semmit sem értettem. Azért is volt kedves tőle, amikor pár percre angolra váltva elmagyarázta (nem kevés humorral és iróniával fűszerezve) a La Cigarette című dal valódi értelmét. Ha nem mondja, valószínűleg azt gondolom, hogy egy alkarnyi joint jótékony hatásairól, vagy egy trafikkoncesszió megnyerésének anyagi vonzatairól dalol, nem pedig egy haldokló kapcsolatról. De annak ellenére, hogy csak az angol nyelvű számokat tudtam értelmezni, mégis minden dal magával ragadott (és ahogy láttam, a közönség többi részét is), ment a tipegés, lábrázás, bólogatás. A setlist tökéletesen egyensúlyozott az összesimulós, és a poposabb tételek között, és egy pillanatra sem hagyta leülni a bulit és a közönséget.
Mélanie a közönségben (forrás: Mélanie Pain Facebook)
Csúcspontoknak nyilván a pörgősebb vagy ismertebb dalok számítottak (Black Widow, Just A Girl, Bruises) no és persze a tökéletesen felvezetett utolsó előtti tétel, a Miami. Néhány érzelmesebb tétel (például az egyébként zseniális How Bad Can I Be) élvezeti értékéből sajnos a körülöttem álló fogalmatlanok folyamatos pofázása (ti is a hétvégi fallabda meccsről beszélgetni jártok 4000 forintért az A38-ra?), de megfogadtam, hogy ezen az estén nem bosszantom magam semmin.
Nem is teheti az ember, miközben ilyen kellemes dalokat hallgat egy ilyen szimpatikus banda tolmácsolásában (Mélanie két zenésztársa, Julian a dobos, és Sebastian a gitáros-billentyűs is végig mosollyal az arcán tolta le a 70 perces bulit). Ez a kicsivel több, mint egy óra meg úgy elszállt, mint egy pillanat. Mintha pár perce kértem volna ki az indító fröccsömet és már arra lettem figyelmes, hogy mellettem sétálgatva énekli Mélanie az utolsó dalt, majd egyből rohan a kijárathoz, hogy mindenkivel lepacsizzon, CD-ket dedikáljon és megköszönje, hogy eljöttünk.
Tegnap óta azon agyaltam, hogyan tudnám összehozni ezt a cikket anélkül, hogy Pain kisasszony cukiságáról értekezek több bekezdésen át. Most visszaolvasva nem is sikerült ezt elkerülni, de a helyzet az, hogy ma egész nap Mélanie dalait hallgattam, vigyorral az arcomon. Így pedig nehéz ám komoly gondolatokkal terhelni a felszabadult elmét.
Szóval bár kevésbé jön át a cikkből, de a tegnap este zeneileg is teljesen rendben volt, 10/10-es koncertélmény.