Nekem meggyőződésem, hogy a SZIN mindig azért olyan kellemes, mert nincsen benne nyomás és feszültség, kicsi és barátságos, a fellépő zenekarokat (a néhány külföldi kivételével, már amikor az nem a Morcheeba) mindenki ezerszer hallotta már a nyáron, tehát egy lényeg van: leülni, sörözni, beszélgetni, mászkálni, aztán meglátni, milyen koncert vagy nájt múvi akad épp útba. Ennek jegyében tegnap délután a SZIN nagyszínpad közelében ültünk, és egyszerre figyeltük a zenét meg a kúlt.
Az is fontos, persze, hogy Szegeden vagyunk, és Szegeden nyáron definíciószerűen elképesztő meleg van. Így volt ez most is egész eddig, a fesztivál nulladik napjára viszont lettek felhők, szemerkélt egy kis eső is, viszont kellemesen hűvös maradt. Úgyhogy úgy döntöttem, ma a magyar zeneblogolás obszcén apafigurája leszek, és délután kivittem magammal Zsófit, 4 és fél éves saját kispunkomat, hogy vele is szondázzam a zenét és a hangulatot. Azon felül persze, hogy a hatalmas Borsodis dobozok, amiket a sörözők mellett felfújtak, rettenetesen tetszettek neki, elsősorban nem a punk ‘igyá sört’ iskolájához tartozik ő egyelőre, de azért kezd már olyan lenni, mint a jó punkzene, nem hagy békén. A nulladik nap egyébként láthatólag valóban felvezetős dinamikában gondolkodott, mert a délutáni matinésáv néhány érdekesebb elemén kívül (mint mondjuk az Odett és a Go Girlz!) valóban kúl és nullás hátradőlés ment.
A nagyszínpadnál pl. konkrétan többen voltak fent a színpadon, mint előtte, mikor elhaladtunk ott, nem tudom, ez még a Tabula Rasa vagy már a Csík volt. Az, hogy egy órával később már a Besh-o-drom, az biztos, mert azt felismeri az ember csukott szemmel is. A nagyszínpad láthatóan a népzene nagyszínpados popzenébe építéséről szólt tegnap, Presser Gábor vendégszereplése két produkcióban is nyilván pontosan ezt is szándékolta hangsúlyossá tenni. Bocskor Bíborkával készült interjúnkban is rákérdeztünk már erre, mármint hogy ki mit gondol a népzene(i) elemek popzenébe integrálásáról: azt hiszem, mindenki jobban jár, ha én nem mondom el, mit gondolok erről. Mindenesetre a Csík János derekán díszelgő elegáns mobiltelefon-tartó azért képileg is jelzi, hogy nem teljesen az autenticitásra gyúrásról van itt szó, és ez már nekem is megnyugtató: tavaly is örömmel láttam a SZIN-en, hogy pl. a Kispál-, Quimby- meg Tankcsapda-táncházasításokkal a Csík egészen jól mutatja meg a kapcsolatot népzene és popzene között.
Közben egyébként a meglehetősen kellemes, kényelmes moziszékekkel berendezett teraszon drámai helyzetek alakultak ki, Zsófi közölte, hogy a csocsóasztalba bomba van rejtve, aztán elszaladt hatástalanítani. Mi meg hallgattuk a Besh-o-dromot a távolság megtartásával. Odanézve persze látszott, hogy a fellépők-közönség egyensúly közben jelentősen átalakult: a ritmusosabb, táncosabb népzenei felfogás, meg persze a későbbi időpont már kellően sok embert vonzott a nagyszínpad elé. Presser vendégszereplését sajnos kihagytuk, nem hallottunk belőle semmit — pedig gondoltam, hogy ki fog az hallatszani bármiből, hát nem. De mielőtt a kispunkot hazavittem volna vacsorázni és lefeküdni, azért annyi konklúziót mindenképp levontam a nulladik délutánról, hogy csodálatos úgy menni fesztiválra, hogy nem kell rohangálni, hogy nem történik semmi, csak amit az ember akar. Nincsenek ‘kötelező’ dolgok, csak kötelező hátradőlés, jóérzés, lazítás van, a háttérben meg szól a hegedű.