Elnyomott ritmusszekciók: megfejtettem a tribute-ot a SZIN-en

Amellett, hogy szeretik az adott előadót, a tribute-zenekarok egyetlen okból léteznek: a szólófetisiszta gitárosok és az exhibicionista énekesek miatt. Komolyan. Nézzétek meg, minden tribute-zenekarban az énekes és a gitáros(ok) a leggyengébb láncszem. Ettől persze lehet élvezni őket, hiszen az élőzene mindig jó, ha jó számokat játszanak. Pont így volt a SZIN mínusz egyedik napján is.

A 2000-es évek hatalmas nagy vívmánya, hogy végre kiirtottuk a popzenéből a szólót. Nincsenek tíz perces gitárnyúzások, nincsenek rossz vendéglátós billentyűs szarakodások. Amiben vannak, az már mind rétegzene, és épp ezért a 2000-es években jó szólót csinálni, vagy egyáltalán olyan zenét, amiben lehet jó szólót elhelyezni, igazán borzasztóan nehéz. A tribute-zenekarok legtöbbje ezen a határon nem tud átlépni, és talán ezért nem is csinál saját zenét, hanem ezért játssza valaki másét, amiben a szólókat a nagy név legitimálja. Mert ugye ki kötne abba bele, hogy a ‘Purple Haze’-t nem lehet szóló nélkül eljátszani? Én nem.

Az egy másik kérdés, el kell-e játszani egyáltalán a ‘Purple Haze’-t. Én azt mondanám, nem feltétlenül, de ha már játszani kell valamit, akkor az sokkal inkább legyen a ‘Purple Haze’, mint mittudomén. Mindenki maga dönti el, mit akar eljátszani, meg azt is, mit akar meghallgatni. A SZIN mínusz egyedik napján a Janis Joplin emlékzenekar műsora alatt érkeztem meg a partfürdőre, és azon gondolkodtam, miért ez a rémisztő disszonancia bennem aközött, hogy mint élőzene ez engem megérint, meg aközött, hogy mint szörnyen unalmas, össze-vissza szétszólózott hülyeség engem mérhetetlenül taszít. Aztán tudományos alapon hipotézist formáltam: az élőzene lüktetése, ‘élősége’ ezeknél a produkcióknál leginkább a ritumusszekciókban lakozik. Bika basszushangok, szilárd és alapos dobolás, ezek mindenhol ott vannak. És ezeket imádom: komolyan, egy jó basszus-dob összjáték egy egész számot el tud vinni. A bajok a szólóhangszereknél kezdődnek: amikor a gitárosok kiélik összes technikai ambíciójukat és emléket állítanak összes példaképüknek — pl. úgy, hogy 10 percig gitároznak a 70-es, 80-as évekbeli Eric Clapton stílusában. Vagy amikor az énekesek imitátorokká válnak, és azt gondolják, a bebaszott Jim Morrisont utánozni nem nagyon-nagyon ciki. Nem ilyen egyszerű persze a dolog, hiszen a Joplin emlékzenekar is megszólalt szépen; csak az ének finomságait üvöltéssel áthidalni-pótolni-fokozni (akármilyen finomak is legyenek a tényleg finoman megcsinált részek) szerintem amatőr árenbís húzás (magánál Joplinnál is idegesítő), minden, de tényleg minden számban legalább 5 percet szólózni pedig egyenesen pofátlanság. A ‘Try’ fárasztó páros szólója végére az ‘Are You Gonna Walk My Way’-ig eljutni meg nagyon szomorú. Legalább valami igazán tökös lett volna.

De az igazi fejbekólintás 10 előtt egy fél ‘Riders on the Storm’-mal jött, a Doors emlékzenekar formájában, abban is konkrétan Menszátor Attilával, aki szánalmasan, de tényleg szánalmasan próbálta imitálni a késői Jim Morrisont. Ez abból állt, hogy dallamokat nem nagyon énekelt, rekesztett egy kicsit (megtudhattuk, hogy mekkora szerencsénk van, hogy Attila torokgyulladással is eljött énekelni), átrendezte a sorok ritmusait, időnként csúnya Hunglish-ül ejtett ki sorokat, és általában véve a Jim Morrison-imitáció minden elképzelhető hibáját bemutatta. Maga a zenekar szokás szerint kompetens alátétet csinált, és a vége felé (a ‘Strange Days’-re, mondjuk) már az ének sem volt annyira elviselhetetlen: de egy ‘Backdoor Man’-t elbaszni azért nagy feladat, és sikerült. Maga a program is, úgy tűnt, Zsim késői, össze-vissza énekelt (motyogott) dalaira koncentrál, ezért is volt felüdülés benne mondjuk a ‘People Are Strange’ a második lemezről, vagy a ‘The Spy’. De mivel maga Zsim is a modoros éneklés egyik abszolút elérhetetlen csúcsa, ez így élőben még egyáltalán nem tette tönkre a produkciót. Az egyik legerősebb pont a ‘Five to One’ volt, annak is az istentelenül durva, erős, darabos basszusa, ami csodálatosan kijött, és amin az ember azonnal észrevehette, hogy igenis hiányzik neki a Doors-hallgatás. Ezek a számok jók. Ezek a számok egy kompetens zenekarral, akinek van érzéke a dinamikához, a fokozásokhoz, az ívekhez, csodálatosan szólalnak meg. De a mindent túlszólózó gitárosok, az érthetetlen énekesek meg kiegyenlítik ezt az alapot, és egy sokkal jobban hallható, sokkal idegesítőbb réteget tesznek rá — világ tribute-ritmusszekciói, egyesüljetek, és rázzátok le ezt az igát!

Mindezzel együtt persze a Joplin- és a Doors-emlékzenekar is nagyon hangulatosan szólalt meg a kissé még néptelen partfürdőn. A Doors-ra már kellően sokan gyűltek oda, és ugye ha berúgott gimiseknek Doors-t játszunk, akárhogyan, akkor automatikusan van hangulat. De még ezzel sem azt akarom én mondani, hogy ez úgy allcuzámen rossz, és regresszív (akár a 60-as évekbe, akár az ember gimis korába). Nem az, legfőképp mert ezek jó számok, ezeket szeretjük, és ezért kezdi játszani őket a legtöbb tribute-zenekar is. Sokszor az a rossz, ahogy eljátsszák. De akkor meg ott van az az érzés, hogy mégiscsak élő, hát mégiscsak itt van és most, és ez jó. Ha választani kell, hogy nem hallgatom meg a ‘Five to One’-t, vagy egy egyes elemeiben nagyon rossz, másokban nagyon jó ‘Five to One’-t hallgatok meg valakinek az előadásában, akkor kérdés nélkül az utóbbi. Hiszen tulajdonképpen maga a Doors is így játszotta sokszor, volt benne nagyon jó meg nagyon rossz is (és a rossz valóban sokszor maga Zsim volt). Csak valahogy fáj az a sok fölöslegesen elrontott hülyeség, mert annyival jobb is lehetne még ez. Riszpekt a türelmes ritmusszekcióknak.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Szép lányok és poszterhősök – SZIN, első nap Bár az elmúlt 48 óra is jól sikerült, hivatalosan csak ma indulhatunk pozitív előjellel a SZIN-re (haha), az első nap pedig rögtön a legaktuálisabb külföldi sztárfellépő koncertjét hozza majd, mellette pedig lesz még tánc, büfé hajnalig. Össze is fog...
Így szeretjük: SZIN 2009 Tavaly mindannyian nagyon jól éreztük magunkat a Szegedi Ifjúsági Napokon, reméljük ez idén sem lesz másképp, főleg, ha a mostanában igen szeszélyes időjárás is kegyes lesz hozzánk. Ugyan van még időnk augusztus végéig, de érdemes át- és visszatekint...
Kifulladásig – SZIN, második nap A fesztblognál soha nem másnapos senki, csak nagyon fáradt, de azért olvasmányélményeinkből mi is tudjuk, hogy egy fesztiválon nagyjából ilyentájt kezd elviselhetetlen, hasogató fejfájássá transzformálódni az előző napok enyhe émelygése. Ettől függet...