az eső, az majdnem visszatartott, de aztán jött megint az elszánás és a na nehogymá’ dac, így aztán elindultunk. elsőre irány a városháza park, cél egy pohár fröccs, ami aztán elmaradt, mert nem volt kedvünk a kötelezően megvásárolandó poharat cipelni magunkkal álló éjjel.
kogart–elektrotechnikai múzeum–műcsarnok, ennyi fért az estébe, meg egy szelet flódni, három pohár vörösbor, egy zsíroskenyér, egy pálinka és egy girosz.
tavaly megfogadtam, hogy Kogart semmi szín alatt, mert bár a kiállításai varázslatosak, de a tömeg elviselhetetlen. erre tessék, ez az első megálló! csak azért, mert az impresszionizmus mint hívószó megfejelve egy magyar narancs kritikával ellenállhatatlannak bizonyult. mint ahogyan a képek is. tömeg ide, tömeg oda, a színek lenyűgöznek. az erdők, az áttörő fénnyel, a pipacsok az előtérben, vagy csak egy cigányasszony kendője, amely egyetlen élénk foltként ragyog ki a komor valóságból.
van egy múzeum a Kazinczy utcában, amely a prózai Elektrotechnikai Múzeum névre hallgat. udvarán régi fényreklámok, csemege kosár, könyvesboltos bagoly, patyolat és omnia figura. gyerekkorom fényei. amiért oda mentünk, az a programban ígért rendhagyó fizika óra volt. be kell vallanom, nem azt kaptam amire számítottam. nem azt, hanem valami sokkal jobbat! sokkal, sokkal, ezerszer jobbat! mindezt pedig köszönöm Hartlein Károlynak, aki magávalragadó lelkesedéssel és humorral mesélt nekünk a fizikáról. megismerhettük a teáskanna hangszóró működési elvét – nem kell hozzá sok, csak egy réztekercs, egy mágnes, meg egy alumínium teáskanna -, rájöttem hogyan működik a rádiómon a hangerő szabályzó, és láttam mint lehet világításra bírni egy sehova be nem dugott fénycsövet.
ennyire még nem élveztem a fizikát és ezzel nem csak én voltam így a teremben. gyerekek jöttek elölre a hátsó sorokból, figyeltek töretlenül, nyoma sem volt az iskolákból megszokott, na csak ezt ússzuk meg hangulatnak. ha ilyen lenne az oktatásunk, akkor nem lenne gond a fizika tanárok utánpótlása.
az óra előtt még hallottuk Bíró György előadásának utolsó negyed óráját is a madarak védelméről a villanyvezetékek mentén. egy előadás, ahol az előadó mindent megtett azért, hogy témáját közelebb vigye hallgatóihoz és leginkább a gyerekekhez. egy narancson mutatta be például, hogy mi lesz egy túzokból, ha nekifut egy oszlopnak. mit mondjak, csúnya véget és szegény. na ez ellen a vég ellen igyekeznek megtenni mindent az elektromosművek emberei. védik a túzokokat és védik a kerecsend sólymokat is, akik előszeretettel fészkelnek a vezetékek mentén, az oszlopokra. mert módszeresen tüntetjük el természetes fészkelőterületeiket.
a múzeum udvarán volt flódni – finom! -, bor és zsíroskenyér is. tobzódtunk, majd elégedett mosollyal távoztunk és a látottakat tárgyalva, hatásuk alatt álva indultunk a zsidó múzeum felé.
de aztán
nem mentünk be. a zsinagógánál kígyózó sor látványa meghátrálásra, pontosabban továbbállásra késztetett minket.
a műcsarnok, a kedvenc múzeumom volt a cél. a játék, ezt szeretem ebben az éjszakában és ha játék, akkor a műcsarnok tökéletes terep. játék hangokkal, képekkel, fényekkel, árnyakkal, a pillanattal, a mozgással, az érintéssel. a gömböket hagytam a végére. különlegesnek, kivételesnek éreztem magam, amint érintésemtől megszólaltak gömbök, kigyúltak a bennük lévő fények. érdekes volt megfigyelni az embereket, a mozdulatokat, amint a gönbök felé nyúltak, az arcukra ülő áhítatot, csodát. nem én voltam az egyetlen, aki abban a kis szobában mindenhatónak érezte magát.
kijőve az épületből megpihentünk kicsit a káosz kempingben, majd elindultunk vissza a zsidó múzeumba, remélve, hogy bejutunk. de nem. fél2kor még mindig sor állt, mi pedig még mindig nem voltunk várakozós hangulatunkban.
ennyi volt az este. 3 múzeum és egy felejthetetlen élmény.