Ariadné Miskolc városában -Richard Strauss: Ariadné Naxosz szigetén

Az Ariadné Naxosz szigetén bosszantó opera. Bosszantó, mert mást hall
(bele) a kritikus, és mást az operalátogató közönség. A kritikus
tisztában van keletkezésének körülményeivel, zenetörténeti
jelentőségével, strukturális érdekességével. Az egyszerű hallgató
azonban lehet, hogy mindezt teljesen másképp látja. Az Ariadne minden
szinten a kettősségek operája: mind cselekményileg, mind hangzásilag,
mind fogadtatásilag.

Történt pedig, hogy Hugo von Hoffmansthal író, mellesleg Richard Strauss librettistája bemutatta Molière Úrhatnám polgárából készült átiratát. Ehhez Richard Strauss rövid kísérőzenét írt, amely  a többszöri átírások után lassan másfél órás önálló operává nőtte ki magát. Operává, de nem a szó klasszikus értelmében. A darab egy prológusból és a tulajdonképpeni operából épül fel, egyszóval darab a darabban. Egy gazdag bécsi villában járunk, ahol két előadásra készülődnek, egy commedia dell’arte-szerű táncos-énekes, vidám produkcióra, valamint az Ariadne Naxos szigetén című tragikus operára. A házigazda azonban úgy dönt, hogy a vacsora után már nem lesz türelme végigülni két hosszú előadást, kiadja hát az utasítást a művészeknek, hogy ötvözzék a két darabot, és adják elő egyszerre. Mondanom sem kell, hogy az Operaszerző felháborodik ezen a szentségtörésen, de mivel az előadás felfüggesztése esetén a feljaánlott pénzösszegtől is eleseik a társaulat, végül beadja a derekát. Ehhez a döntéséhez hozzásegíti Zerbinetta, a táncos darab főszereplőjének szívhezszóló esdeklése is, így végül elkezdődik a tragikomikus előadás. Az opera története a görög mítoszt dolgozza fel, Thészeusz, a Minótaurosz legyőzése után elhajózik Ariadnéval, majd Naxosz szigetén magárahagyja a nőt, aki fájdalmában a halál után sóvárog. Itt lép képbe a másik társulat, akinek tagjai vigasztalni próbálják az elhagyatott Ariadnét. Végül Bacchus vetődik a szigetre, akit Ariadné Hermésznek, az istenek hírnökének hisz, és a halál ölelését várná tőle, mikor azonban rájön az igazságra, szerelmesen omlik a félisten karjaiba.

Adott tehát egy se nem opera, se nem balett, se nem tragikus, se nem komikus történet Ariadné panaszos  áriáját felváltja egy táncos-énekes betét, hogy aztán ismét egy áriának adjon helyet. Az operát már 1914-es bemutatásakor is egyaránt gyanakvással szemlélte a közönség és a kritika is, de Strauss és Hoffmansthal bízott népszerűségük erejében -és nem tévedtek. Strauss neve garancia volt rá (ne feledjük, már túl volt a Salomén, az Elektrán, és a Rózsalovagon), hogy a közönség estéről estére megtöltötte a nézőteret. Gyanítom, hogy Miskolcon is ez történt. Az operát a Pozsonyi Nemzeti Színház vendégjátékában hallhattuk, ugyanannak a Poszonyi Színháznak az előadásában, akik a tavalyi, Bartók+Szlávok alkalmával Csajkovszkij Anyeginjét hozták el. Akkor is, és most is némi hiányérzetem támadt. Nem tartom a modernizálást az operajátszás egyetlen 21. századi útjának, egy Anyegin esetében talán nem is feltétlenül szükséges, egy gyakorlatilag ibseni polgári drámára hajazó dramaturgia esetén azonban szinte már kötelezpnek tartanám. Mert hiába a zseniális énekesek, a remek zenekar, az opera cselekménye vontatottá válik. Az átlagos operalátogatót nem elégíti ki a tudat, hogy az opera, amit néz megelőlegezi a Stravinsky nevéhez kötött neoklasszicista irányzatot (lsd. Rake’s Progress), vagy, hogy modernségével együtt főhajtás a hajdani bel canto éneklési stílus előtt. Rendezői fogások híján nem hozható közelebb az Ariadné az emberekhez.

Az énekesek közül kiemelendő a két főszereplőnő, L’ubica Vargicová Zerbinettája, és Maida Hundeling Primadonnája. Zerbinetta koloratúr szopránja könnyedén állta a nehéz szólam kihívásait, és közben még játszani is volt ereje. Hundeling fellépésében, kinlzetében és hangjában egyaránt ideális ötvözete volt a “primadonnáról” alkotott, képzeletünkben élő ideának, hangja elsöprő erejével betöltötte a színházat. Strauss a Rózsalovag Octavianja után ismét nadrágszerepet írt, a Komponistát Denisa Hamarová formálta meg. Hitelesen formálta meg a karaktert, aki áldozatul esve Zerbinetta csáberejének, végül beadja a derekát a két darab összeolvasztására. Bacchus, azaz Jan Vacík mélytónusú hangja kielégítő volt, de alkatilag nem győzött meg.

Mindent összevetve, az előadás összes pozitívumával együtt sem tudott megfelelőképpen hatni -hangsúlyozom, ez nem a társulat hibája. Kíváncsian várom, jövőre, a Bartók+Európa előadássorozat alatt milyen újdonságot láthatunk majd a pozsonyiaktól.

***
2009. június 18. 18:00
Richard Strauss: Ariadné Naxos szigetén
Rendezte: Dieter Kaegi
Közreműködött: A Pozsonyi Nemzeti Színház Zenekara
Vezényelt: Walter Kobéra
Díszlet- és jelmeztervező: Stefanie Pasterkamp
Szereposztás: L’ubica Vargicová (Zerbinetta), Maida Hundeling (Primadonna), Denisa Hamarová (“Zeneszerző”), Jan Vacík (Bacchus)
További szereplők: Alfred Werner,
František Ďuriač, Michal Želonka, Igor Pasek, Mikuláš Doboš, Juraj
Peter, Pavol Remenár, Ivan Ožvát, Martin Malachovský, Ondrej Šaling,
Andrea Čajová, Monika Fabianová, Eva Šeniglová

Miskolci Nemzeti Színház, Nagyszínház