lágyan remegő hangja visszhangzik a nap huszonnégy órájában. Vagy mégsem? A sztereotípiák azért vannak, hogy lerombolhassuk őket, a Crybabies dögös rakenrollja pedig tökéletesen megfelel a célnak.
Egyébként is, mostanában mintha alakulóban lenne egy új pécsi szcéna, melynek képviselői már nem feltétlenül a borízű kurjongatásban és az öngyújtóval szlájdolós gitárjátékban látják a non plus ultrát; a Kishableánycsókja Morphine-rokon lebegése vagy a SzigorIgor (jobb pillanataiban) indie-gyökerű gitárpopja a bizonyíték arra, hogy a kilencvenes évek elején a város zenei életére áldásként és átokként rátelepedett, jellegzetes hangulat- és hangzásvilág ha nem is halódik, de átalakul, frissül, változik. A The Crybabies pedig az a zenekar, ami aztán végképp leszámol a bevezetőben említett prekoncepciókkal – felrúgja a bor mellett filozofálgató bölcsészek asztalát, megissza az összes piát és lenyúlja a legjobb csajokat.
A zenéjüket alternatív unintelligens rakendrollként definiáló három srác tulajdonképpen egy igazi, klasszikus értelemben vett power triót alkot, a huszadik századi gitárközpontú, sallangmentes rockzene héroszainak nyomán. Van itt minden, AC/DC-ízű riffektől kezdve punkos lendületű dalokon kerszetül egészen – a Jóisten és a zenekar bocsássa meg nekem – Motörhead-, ezáltal persze TCS-utánérzésig, bár a gitáros-énekes Barni hangja Lukács ráspolyos torokköszörülése helyett leginkább talán a tíz évvel ezelőtti Billie Joe Armstrong orgánumát idézi a maga képzetlen, de erőteljes módján. A „pécsi szál” az Irodai meló című göngyszem dögös alterockjában jelenik meg legerőteljesebben, viszont nincs igazság, ha ezt a dalt záros határidőn belül nem játssza szarrá a Petőfi, mert az utóbbi pár évben nem sok jobb magyar számot hallottam, a Jacko-féle Black or White-ra való cinkos kikacsintás pedig egyenesen brilliáns.
Egyébként a közönség mellett a szakma is elismeri a zenekart: amelyik tehetségkutatón indultak, ott minimum a dobogón végeztek – persze ez önmagában nem sokat jelent. Tavaly jelent meg a félig-meddig home made, ennek ellenére meglepően tisztességes minőségű Bukkake EP, de hamarosan érkezik az új hangzóanyag is, és szépen csendben megjegyezném, hogy egy rendes Crybabies-nagylemez ötlete sem tűnik utópisztikusnak, már ha a megfelelő emberek a megfelelő helyeken rendelkeznek minimum két darab, jól működő füllel.
kicsit gondolkoznom kellett rajta, hogy honnan ismerős a Cry Baby név, aztán leesett, hogy Depp bácsi volt „kiskorában”
Illetve hát a klasszikus, Hendrix-féle wah-wah pedál.
És persze Janis Joplin 🙂