Harmadszorra láttam most élőben. Először még a szigetes Moloko-koncerten, aztán tavaly nyáron a Műcsarnokban, ami utóbbi koncert, mint emlékezetes, attól eltekintve, hogy szar volt, azon kívül nagyon jó volt.
Róisín Murphy karrierjében megfigyelhető, hogy ahogy öregszik, egyre furább ruhákban jár. Ezt a témát boncolgatja a legutóbbi két klipje és a nagylemez borítója is:
Talán mondani se kell, hogy a koncerten sem fehér pólóban és farmerben volt. A bő másfél órás performansz alatt az alábbi kiegészítőket vette magára:
- katonasapka (kétszer, másodszor a ráadást záró Ramalamához);
- fehér, csálé, szó szerint „tányér”-sapka;
- gigantikus napszemüveg;
- estélyiesített, malomkerék nagyságú, fekete szalmakalap, amiből minden irányba kilógtak a szúrós szalmaszálak;
- rövid kesztyűk;
- hosszú kesztyűk;
- egy rózsaszín egyberészes, hurkásodó ruha;
- egy fehér egyberészes ruha, férfikalappal;
- egy csúcsos válltöméssel ellátott rózsaszín blúztrikó;
- több nem jut eszembe, lehet, hogy nem is volt több, de valószínűbb, hogy volt.
A színpadkép úgy nézett ki, hogy rajta volt az együttes (mármint a színpadon, nem a képen), volt mögöttük egy nagy kivetítő, előttük pedig két „színes” bőrű vokálénekesnő. Ez utóbbi elemek fejlődést mutatnak a tavalyhoz képest. Ezzel azt szeretném mondani, hogy tavaly még nem volt se kivetítő, se egy fia vokálcsaj se, most meg már igen.
Lemezbemutató turnénak nevezték el a mostani turnét, és ez igen pontos megnevezés két okból: a közönség túlnyomó többsége enyhén szólva nem fújta még kívülről az új számok szövegét, ezért szó szerint úgy kellett nekik bemutatni az új albumot. Másrészt pedig tényleg bemutatta az egész albumot, hiány nélkül valamennyi számot végigjátszották róla. Talán Róisín nem szerette volna, hogy ezt észrevegyük, mert megtévesztésképpen nem az albumon található sorrendben adták a számokat, pl. a Cry Baby volt az első és az Overpowered az utolsó. De mi most már akkor is észrevettük, úgyhogy a továbbiakban szerintem kár a gőzért.
Volt 3 db szám, amik mégsem az új albumról származtak, és mondhatom, igen nagy megkönnyebbüléssel vettem, hogy e közé a 3 szám közé bekerült a Ramalama, mert igen csalódott lettem volna, ha eltelik egy olyan Róisín Murphy-koncert az életemben, amin nem éneklik min. 3 percig, hogy „bojng bojng bojng bojng bojng bojng bo-bojng bojng„. Az ilyen bejegyzésektől, mint ez is, az emberek valami általam felfoghatatlan okból azt szokták elvárni, hogy információkat közöljön, tárgyilagos legyen, mindenre kiterjedő, és hogy általában legyen értelme, ezért biztos kifogásolnák, ha nem írnám ide, mi volt a másik 2 régi szám. Hát akkor ideírom, az egyik a Sow Into You volt, a másik meg a Forever More-nak egy egészen eszméletlenül libidócsiklandozósra sikerült feldolgozása, amihez ráadásul Roy Lichtenstein-szerű képregénykockákat vetítettek a vetítővel. A képregény buborékaiban a szám szövege volt, mert a képregények is olyan melodramatikusak, mint a Forever More szövege.
Róisín az olasz közönség kedvéért lefordította az egyik új szám refrénjét olaszra, és elég szar kiejtéssel, de felolvasta azt a szám után. Kb. így hangzott: „Tu mi conosci meglio di come io conosco me stessa„. Aki kitalálja, hogy ez melyik szám, az kap egy pirospontot.
Egyébként az új album nekem tetszik, csak az zavar egy kicsit benne, hogy olyan egyhangú az egész, nincsenek elcsitulások meg nagy csúcspontok, hanem csak úgy folyamatosan ugyanúgy jó végig az egész. A koncert kicsit kevésbé volt ilyen – volt például egy nagyon nagy csúcspont kb. félúton, amikor a Primitive című szám vége egy nagy gitározós szétcsúszásba torkollott. Mondanom sem kell, ez alatt a szétcsúszás alatt volt, hogy Róisín balesetet szenvedett a múltkor.
Mindazonáltal összegzésképpen hihetetlen, hogy Róisín Murphy miért számít még mindig alternatívnak vagy minek. Lehet, hogy ő maga nem sajnálja, hogy nem lett belőle egy Kylie Minogue, de én azért bánom, hogy miért alig látható tévében, alig hallható rádióban, és miért fullad szegénynek mindene nagy visszhangtalanságba, amikor ennyire jó és alapvetően vérmainstream.
A világ olyan igazságtalan.
(A hazajutás viszontagságairól, és Milánónak a szórakozásra való alkalmatlanságáról még írtam ennek a koncertnek a kapcsán ide is.)