csócsálom és rágcsálom, kissé kelletlenül csámcsogok felette, próbálom megszeretni, ezt meg azt sikerül is, de hiába egyensúlyozom azt ízt a nyelvem hegyén, a következő harapásnál bors vagy kömény kerül a fogam közé és jön a fintor. ezzel a kelle(me)tlen kulináris hasonlattal tudnám jellemezni az u.n.k.l.e. (james lavelle és richard file) új, sorban harmadik albumát, a war stories-t. kezdek is félni, hogy a szigetes fellépés során majd csak félhídba fogok lemenni, de legalább elhajlok kissé.
jó szám volt az in a state, nem mondom, lehetett rá jobbra meg balra dülöngélni, andalogni a siránkozó vonósokra, s bágyadozni graham „megaludt-a-tej-a-számban” gouldman hangjára, de könyörgöm, a war storieson miért fakad legalább öt nóta ugyanerről a tőről? komolyan, az ember valami vadságot várna, ha már elvileg háborús történeteket mesélnek neki. az unkle pedig képes arra, hogy szétrombolja a világot, hogy aztán azzal a lendülettel újra is rakja. nézd csak meg ezt:
ilyen durvulás mellé vajh kell a konstans szüttyögés? módjával talán, hisz lavelle és file érzékeny húrokkal is szeret játszadozni, és néha hátborzongatóan jól csinálják: a war stories esetében a fintorgást az okozza, hogy az ütősebb instrumentálra pakolódik rá a ködös tekintetű révedezés. tőrömbe dőlök mindjárt…
még szerencse, hogy az album nagyobbik szeletéhez ezúttal is sikerült impozáns vendéglistát kerekíteni: josh homme (queens of the stone age) hozza a szokásos flegma stílusát a restlessben, a may day-ben vebdégeskedő autolux new wave módra szül revolúciót, a két számot is éneklő gavin clarknak pedig különlegesen fájdalmas hangja van, mintha csak mark hollist hallanám a talk talkból. persze, az igazi sztár a the cult frontemebere, ian astbury, aki az album legjobb számát énekli (meg még egy másikat is): a burn my shadow-ból azóta kislemez is lett, s klip is készült hozzá kovács dokival. íme:
valószínűleg astbury nem teszi jelenését 2007. augusztus 8-án, mikor az unkle a sziget feszko keretében koncertezik a wan2 sátorban, s abban sem bízom, hogy olyan audiovizuális élményben lesz részünk, mint amit a banda menedzsmentje ígér, de a turné egyik setlistjét elnézve azért biztosan szétkapják a sátrat. a war stories pedig félig-meddig bedtime stories, így megérdemel vagy csillagot.
hát ezzel a cikkel meg mi történt?
Mintha teljesen más lemezről szólna ez a kritika, mint amit nekem „War Stories” címmel eladtak. Persze nem vagyok meglepve, mert én eddig az UNKLE-ről csak szidó kritikát olvastam, és az esetek túlnyomó többségében mindig olyasmivel van baja a rívjúereknek, amit én képtelen vagyok kihallani ebből a zenéből.
Az eddigi UNKLE-ökhöz képest a WS kifejezetten zúzós szerintem, a NNL számainak több mint a fele lassú, ezen kb. 2 van. Az In a State semmilyen tulajdonságát nem tudom nyomokban sem felfedezni az új cuccban, ellenben ha valami zavar ezen a lemezen, az az, hogy mennyi szám ismétli a Safe in Mind valamely vonatkozását – a Burn My Shadow kifejezetten olyan, mintha csak az éneket cserélték volna le, de maga a zene ugyanaz lenne.
Megvan nekem az elméletem arról, hogy miért én vagyok az egyetlen ember a földgolyón, akinek az UNKLE szőröstül-bőröstül tetszik, de tervezek saját Sziget-ajánló bejegyzést én is, és ezt majd inkább abban írom meg.
számomra mindig is az első unkle-album lesz az alap: szeretem a never, neverlandet is, de sokáig kellett kokettálnunk, mire ez kölcsönös lett (a részemről :). talán egyszer a war stroies is beér, mindenesetre vissza-visszatérek hozzá.
a cikket javítottam, most már teljes pompájában olvasható. 🙂
Az In a State-et Rich File énekli egyébként