Kezdjünk egy rejtvénnyel. Egyik kezemben itt az EB-döntő, amit négy évente egyszer rendeznek meg, és a tornán eddig a legjobb támadójátékot bemutató francia válogatott hazai pályán szerezhet bajnoki címet; másik kezemben, az a páros, akik jelenleg vezetik a DJ Mag listáját, az újság meg az internet szerint eszméletlen bulikat csinálnak, illetve annak is biztos jó oka van, hogy sorozatban negyedszerre hívják meg őket a Soundra. Ez ám a nehéz döntés, mi?
Hehe, persze, hogy a parti lángosozóban néztük a meccset haverral. A hátam közepére nem kívántam még egy belga haknikirályt, itt kinn meg jó olcsó a pia, én gondolok a jövőre, hiszen egyszer úgyis be kell menni. Sajnos a foci sem tartogatott sok izgalmat, így jobb híján becsatlakoztunk a szomszédos francia társaság kórusába (karszalag mindegyiken); ill. rögtönöztünk ivós játékot a meccsre (sör, ha Griezmann 16-oson belül labdával, Payet szögletet rúg, Lloris véd, sárga lapot kap valaki, vagy ha portugál a földön; chips, ha szövetségi kapitányt mutatnak; félidőnél, gólnál, HajdúB beszólásnál, ill. ha végre lecserélik Ronaldót, vodkázunk; a díjátadó alatt pedig megiszunk mindent, ami maradt). Közben a nagyszínpadon egy ilyen ember tesztelte az ikeás asztal tartósságát miközben lelkesen integetett a füredi viharjelzőknek – döntse el mindenki, melyik volt a szórakoztatóbb.
A keserű végkifejletű döntő után egy célom maradt a Soundon: megtalálni a létező legocsmányabb, legveretősebb, legigénytelenebb bulit, és förtelmesen indiszkrét módon viselkedni, amíg az agyamat teljesen el nem borítja a konok feketeség. Ilyenkor jó, hogy a Jäger-Bladerunnaz-Music FM-háromszögben mindig találni valami kellőképpen zsibbasztó muzsikát.
Borgore
„Borgore ruined dubstep.” Aki ilyen nevet ad az albumának, az csakis valami őrült állat lehet, súlyosan agypusztító zenével. A Decisions című örökbecsű popstep klasszikus nem volt ismeretlen számomra sem, illett volna legalább erre emlékezni a fellépésből. Rémlik, hogy volt valami osztatlan sikert arató popfeldolgozás is a műsorban, meg talán tőle is egy Faded-remix (esetleg Lean On?). Ezen kívül mindössze kósza felvillanások és frekvenciák maradtak meg a szettből – eléggé le voltam mattulva –, a cigiárulós bizniszt ellenben itt sikerült igazán csúcsra járatni. Semmit nem vártam a fellépéstől, nem is kaptam semmit, úgyhogy maradjon csak értékelés nélkül.
A többi
Négy nap színjáték után éreztem: itt az ideje ledobni az álcát, és felvállalni önmagam, úgyhogy vasárnap előkerestem a szekrényből az acélbetétes bakancsot, a láncokat, a szegecseket és a Slayer-pólót. A Duke Dumont erősen behallatszott a sajtókonténerbe, úgyhogy vehetném fél-koncertélménynek, leszámítva azt, hogy minden volt, csak élmény nem. Úgy emlékeztem, hogy ő valami nyugis, chilles cuccot játszik… A borgor előtt kitelepültünk a főbejárat közelébe elszívni egy tömés pipát: itt ismerkedtem meg három, nálam jóval tapasztaltabb Sound-vendéggel. Adri, Zizi és Tomi, akiknek megígértem, hogy megemlítem őket a cikkben (aztán lehet, nem is így hívják őket – bocsi srácok, ennyire emlékszem), a Timmy Trumpet-bulira voltak rápörögve – utólag kicsit bánom, hogy nem tartottam velük. Borgore után beájultam a parton.
Végszóként: Soundos kalandjaim pontosan úgy értek véget, ahogy két éve a Fezen: a napfelkelte újjászületést hozó, simogató fényében bökdös a szekus, hogy reggel van, most már ideje kitakarodni a fesztiválról. Függöny.
