Karácsony közeledtével az ember szíve megtelik szeretettel, a hétköznapok problémás légkörét meghitt ünnepi hangulat tölti be, a családok és barátok szerető társaságában töltött idő során. Mérnöki tanulmányaim során megtanultam, hogy beáramolni csak a nagyobb nyomású helyről a kisebb nyomású helyre tud valami, vagyis a szeretet befogadásához vákuumot kell képezni az emberi lélekben. A lélek túlnyomását tanácsos a szeretteinktől távol, valami ordenáré erőszakos punkkoncerten kiengedni, erre pedig tökéletes alkalmat biztosított a Téveszme és barátaik év végi koncertje a Dürer Kertben, ahol bátran és kockázatmentesen tomboltunk ki mindennemű negatív érzelmet.
Egy Téveszme koncert mindig kisebbfajta szenzáció, hiszen a jó ég tudja, mikor lesz a srácoknak legközelebb – ha egyáltalán – kedvük újra összerántani a bandát. Még nagyobb szenzáció, ha abból az évi két-három alkalomból valamelyik elérhető helyszínen is van (Eger a dunántúliaknak nem az). Érezte ezt a banda is, hiszen még merch is készült bőven a neves eseményre, amiért már a nyitást követően jelentős sor formálódott a pult előtt.
A lineup igencsak veretesre sikeredett: elsőként a szárnyaikat alig egy éve bontogató győri BIPØLÄRIS izzította a hangládákat és meg kell hagyni, abban a 10-15 percben, amit elcsíptünk a műsorból, elég ígéreteset alakítottak. A produkció egyenlete egyszerű: gitár + basszusgitár + dob + mérges üvöltözés + olyan elvont szövegek, amikből süt a küzdelmes egyetemi évek során felgyülemlett keserűség: e ponton különösen együtt tudtam érezni a szövegíróval, a „szabadságfokaim hol keressem?” sor kb. egy éve nekem is eszembe ötlött; kár, hogy nem írtam meg én előbb. A színpadi rutintalanság még látszik rajtuk, ám a mindösszesen hat saját dallal büszkélkedő csapat esetén ez bőven elnézhető, főleg, hogy néhány, még meg nem osztott dalt itt hallhattunk először élőben. A BIPØLÄRIS zenéjébe szorult annyi fantázia és eredetiség, hogy még bármit elérhessenek a színtéren és túl, érdemes a továbbiakban is figyelemmel kísérnünk őket.
A színpadot rekordgyorsaságú beállást követően a nemecsek foglalta el. Ők már jobban bejáratott névnek számítanak a színtéren, ami a szépen duzzadó közönség láttán is tetten érhető volt. Mondhatni, ők indították be a bulit, mivel az ő szettjük alatt kezdődött meg az a bizonyos lökdösődős, nyakbamászós, színpadról leugrálós, idilli káosz, amelyről egy jóféle hardcore-zenebonát messziről fel lehet ismerni. A csapatot eddig még csak kisebb, vidéki klubokban hallottam, és üdítő volt látni, mennyivel felszabadultabb a banda, amikor nem egy sarokban nyomorognak, óvakodva attól, ki fog a következő fél percben a monitorhangfalon keresztül a lábuk elé zuhanni.
A dühös, energikus produkcióra ismét nem lehetett panasz, szinte minden szám előkerült a banda egyre bővülő repertoárjából, sőt, egy dalpremierre itt is sor került. Ami csak most, a többiekkel kontrasztba állítva tűnt fel, hogy mennyire közvetlen kifejezésmódra támaszkodik a banda: szövegeik egyszerűbbek, üzenetük könnyen dekódolható, és hamarabb is hat, mintha szóvirágok mögé lenne bújtatva. A narratíva többnyire nem értelmiségi, hanem a piramis alján lévő társadalmi osztályoké – ez még a nagyon-nagyon régi Tankcsapdában volt fellelhető –, amelyet a műfaj eredetileg is hivatott képviselni, és amikor az énekes Dávid azt üvölti, hogy ellep a gyűlölet, azt akkor, helyben mi mind elhisszük neki, majd minket is ugyanúgy ellep. Az erősítőkre állított füstölőket viszont nem tudtam mire vélni, talán valami kutatás alátámasztotta, hogy jobb két szám végigmosholása közti félperces szünetben illatos levegő után kapkodni, ki tudja.
A Hanoi zenéje ezidáig kevésbé találta meg az utat a szívemhez, így jobbára kíváncsian fülelve álldogáltam a szettjük alatt. A nézősereg ekkorra már többszáz főre duzzadt, sűrűsödtek a borulások a színpad előtt. Az egyetlen súlyosabb eset azzal a sráccal történt, aki alól bodysurfölés közben hirtelen elfogyott az emberközeg, a leérkezést pedig a nyaka bánta. Nagy baj szerencsére nem történt: a gyors elsősegélynyújtást követően – melyben a frontember és a közönség tagjai is részt vettek – a sérült végül saját lábán hagyta el a színpadot. A hangosítással kevésbé volt szerencséjük, hangolás miatt többször is állt a buli, és sokszor az énekes hangját is nehezen lehetett megtalálni a zajfergetegben (bár nem annyira, mint a nyári katasztrofális Architects során). Nem feltétlenül emiatt, az aznapi négy banda közül a Hanoi tűnt a leginkább kaotikusnak, ami nem hiba, hanem a közlésmód sajátossága, viszont a hiányzó előismeretek tükrében nehezebb is volt ráhangolódnom a műsorukra.
A dalok sebesen zúgtak át rajtunk, meg is döbbentett, hogy este 10-re a program háromnegyede már le is ment, mégis jóval fáradtabbnak éreztük magunkat, mint amit az idő indokolt volna. A banda a szokásos húzódalok mellett bátran visszanyúlt legelső szerzeményeihez is, így a rövid játékidő alatt is egységes képet kaphattunk, hogyan abszolválták a tíz éves kihívást, átütő erejük révén pedig valamennyi rajongójuk felszabadultan sétálhatott haza aznap éjjel.
A Téveszme okkal és igazoltan foglalja évek óta a hazai hardcore/screamo színtér trónszékét, ebben a pozícióban pedig egyszerre kap nagyon kevés és nagyon sok elismerést is. Ennek eredményeképp mindig azon az arany középúton billeg, ahol a rajongó bánja, hogy nem ismerik széles körben a bandát, de örül, hogy lehet egy titkos kedvence; ahol ritkán részesülünk új dalokban, koncertekben, de mindegyiket ugyanolyan lelkesedéssel, csalódás nélkül fogadhatjuk; akiket hallgatva a közönség egy fals szenzációktól mentes, őszinte kultúrkörnyezetben merülhet el, a megfelelő pillanatokban mégis kétszáz Szent Szellemes erősséggel adhatja át magát a jótékony őrületnek.
Szinte lehetetlen kifogást találni egy olyan koncerten, amit hónapok alázatos felkészülése előz meg, hacsak nem szakmabéli a szemlélő. Ennek megfelelően, zárásként a srácok ugyanúgy leszakították az arcunkat, ahogy ezt már számtalanszor megtették. A Téveszme-koncertek egyetlen szépséghibája, hogy a végtelenül cizellált, szójátékokkal és -képekkel díszített szövegekből, amelyekre fülelve huszadik hallgatásra is izgalmas marad ugyanazon album, élőben semmi nem hallatszik – ám szinte fel sem tűnt volna, ha a mikrofonból egyszer csak kiesett volna a kábel, hiszen minden szó dallamát többszáz száj vitte tovább.
A banda dalai között mind a tizenkét év termése terítékre került, köztük egy rég várt, előre beharangozott új szerzemény is, amelyből szintúgy nem értettem egy szót sem, cserébe kettőzött kíváncsisággal várom a bandcamp-értesítést az új esztendőben is. A setlist szinte megegyezett a márciusban a Nyolcasban előadottal, amit legközelebb biztosan fel fogok róni, most viszont nem bántam, hogy még egyszer, az újdonság eufóriája nélkül ismét hallhatom ugyanazokat a dalokat; főleg a Szomjazunk esetében, amely előtt az énekes Nagy Viktor dühös monológjában kétséget sem hagyott afelől, kiknek szólnak a súlyos vádak. Ha csak felhangzana odáig… És bár megszoktuk, hogy a Kövek III. után csak felperzselt, néma színpadok maradnak, némi unszolásra csak visszajöttek a srácok egy Zsákutcát eldalolni, mégiscsak ajándékozós ünnep közeleg – menjetek hát békével, testvéreim.
