Képgalériás beszámolónk az idei Pukkelpop fesztiválról

Régi tervünket valósítottuk meg augusztus közepén, ugyanis minket ért az a megtiszteltetés, hogy első magyar médiumként számolhatunk be Belgium egyik legismertebb fesztiválján, a Pukkelpopon tapasztaltakról.

Hajnali repülőutat, brüsszeli városnézést, majd délutáni vonatozást követően értük el célunkat, Kiewit-et, ahol már mindenki teljes Pukkelpop-lázban égett. Minket kivéve, ugyanis a jegyünk szombatra és vasárnapra szólt, így a péntek esténket a megtett út kipihenésével töltöttük. No meg a sátorállítással, ami korántsem bizonyult olyan egyszerűnek, mint azt előzetesen gondoltuk, de szerencsére még sötétedés előtt sikerült szabad helyet találnunk, igaz a kemping legeslegvégén. 

Borús napra ébredtünk szombaton, de ez kicsit sem szegte kedvünket, hogy felfedezzük a belvárost, majd magát a fesztivált. 

A helyszínre való belépés inkább hajazott egy reptéri biztonsági check-inhez, mintsem egy szokásos átvizsgáláshoz: víz kidob, minden fémeszköz egy kis vödörbe, alapos tipi-tapi majd be a fesztiválra. 

Korán ért bennünket a hidegzuhany, ugyanis már viszonylag hamar azzal kellett szembesülnünk, hogy a lehetőségeinket nemcsak az időjárás korlátoza le, hanem a Pukkelpop csekély napközi programlehetőségei is. 

Annak ellenére, hogy a zenés programok már déltől kezdődtek, mi négykor vonultunk először sátorba, ahol Camo & Krooked élő szettjébe csatlakoztunk. 

Én most először hallottam őket, de nem igazán voltak meggyőzőek, amiben erősen közrejátszhatott az is, hogy a nagy kedvencem tőlük, az Ember, gyakorlatilag basszus nélkül szólt, de ez csak egy ok volt a sok közül. Egyik ismerősöm idén kilátogatott Csehországba, a híres d’n’b fesztiválra, a Let It Roll-ra, ahol ugyancsak játszottak Camoék és hozzánk hasonlóan számára is csalódást keltő volt az osztrák duó. 

Ezt követően a Castello névre keresztelt sátor felé vettük az irányt, ahol a Ross From Friends játszott, csakugyan élőben. Őket már csak azért is éreztük kötelességünknek beiktatni, mert a májusi A38-as bulijukról sajnos lemaradtunk.

Érdekes volt hallani, hogy az alapvetően technoban utazó trió zenéjében hogyan szólal meg élőben a szakszofon és a gitár, így az összélmény teljesen rendben volt, eltekintve attól a ténytől, hogy az egyik favoritomat, a Bootman-t nem játszották (, amire valamelyest számítottam az idei Sónar-os szettjük után), de a Talk to Me You’ll Understand is bőven megtette befejezésnek.

Megmaradtunk az elektronikus zenei vonalnál és a Chase & Status bulijára néztünk be, amiről félidőnél leléptünk, mert visszatértünk előző helyszínünkre, ahol SOHN zenélt.

Először indultunk meg a nagyszínpad felé, hogy időben odaérjünk a Tame Impala jelenésére, ami kiutazásunk egyik nem titkolt célja volt. 

Sajnos nehéz elfogultság nélkül nyilatkozni a látottakról/hallottakról, viszont azt mindenképpen leszögezhetem, hogy nem okoztak csalódást a srácok. Az ismertebb dalok mellett (leginkább a Currents-ről, kisrészt a Lonerism-ről és egy-két szám az InnerSpeaker-ről) a két újdonság, a Patience és a Borderline is felcsendültek, melyek közül előbbinek különösen örültem. Ésbár az időjárás sem volt túl kegyes hozzánk, mi becsületesen végig álltuk/áztuk a várkozással egybeszámított több mint 2 órát.

Kétes érzésekkel virradt ránk vasárnap, ugyanis ez azt jelentette, hogy megkezdődik a fesztivál utolsó napja, viszont végre kisütött nap, ami a sátor összerakásnál igencsak kedvező szempont. 

Kivételesen korán megindultunk, ugyanis az egyik téli “felfedezettem” játszott a Lift nevű zárt sátorban, név szerint a norvég Marie Ulven és zenekara, a girl in red. Ha másra nem is, legalább arra jó volt a koncert, hogy meggyőződjünk arról, hogy a csaj nem vörös. És előadónak sem kifejezetten jó. Mondjuk lehet, hogy a lámpaláz okozta, mindenesetre amilyen gyorsan csak lehetett továbbálltunk és 3 előtt negyedórával beálltunk a nagyszínpad elé, hogy megcsodáljuk az idei év legnagyobb felfedezettjét, az ugyancsak szemtelenül fiatal, Billie Eilish-t.

Lehet, hogy sok olvasó megvetően tekint majd a következő sorokra, de nekem egészen februárig sejtésem se volt arról, hogy ki lehet ez az emo-s lány, akiért milliók vannak odáig. Majd ahogy telt az idő, ha akartam volna se tudtam volna kitérni a hype alól, ugyanis a lány rekordokat halmozott rekordokra, mígnem odáig jutott, hogy kevesebb mint egy év alatt nyári fesztiválok headlinereként találta magát. Így került többek közt a Pukkelpop nagyszínpadára is, ahol a közel egyórás műsoridőt álltuk végig különösebb érzelmek nélkül. Nemcsak azért, mert sokakkal ellentétben nem támadnak öngyilkos gondolataink a depresszív számai hallatán és mégcsak nem is a playback segítsége miatt. Szimplán csak a túljátszott és számunkra egysíkú műsor miatt, melynek során csupán az Ocean Eyes-t és a bellyache-t hallván mozdultak meg az arcizmaink. 

A koncert végén elindultunk kifelé a és rég nem látott tömegáradattal haladtunk a Boiler Room felé, hogy még elcsípjük Macky Gee zúzdáját. Az egészen impozáns és a fesztiválon egyedülálló fénytechnika mellett, a hangosításra sem lehetett panaszunk, így teljes egészében tudtuk élvezni többek közt a Tour-t.

Ezt követően flippergolyóként csapódtunk előadóról előadóra, színpadról színpadra. Kívülről hallgattuk az egyslágeres Two Feet egy részét, ettünk egy jót, miközben Anderson .Paak zenélt a nagyszínpadon, (sajnos csak) bekukkantottunk a Weval végére, a Marquette-nél pedig meglátogattuk a Bullet For My Valentine-t és a The National-t is.

Részben a kötelességtudat által vezérelve, részben pedig a fesztivál méltó lezárásaként (, akkor még mit sem sejtve arról, hogy a fesztivál egyik, ha nem a legjobb koncertélményét fogjuk megtapasztaltalni) vonoltunk be Twenty One Pilots-ra. A szigetes gigjük után több helyről is hallottam, hogy mekkora showt csaptak a srácok, különösen a frontember, Tyler, és be kell, hogy valljam, legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a koncert végén nem úgy fogok rájuk tekinteni, mint a csapból folyós Stressed Out vagy a végtelenül ócska Suicide Squad betétdalát jegyző zenekar.

Nagyon okosan, ötletesen és jópofán megkoreografált showt rittyentettek elénk, amely legalább annyira volt koncert, mint egy előadás. Csakhogy néhányat említsek a koncerten történtekről: egy dal erejéig a dobos a közönségben játszott; egy égő autón énekeltek a színpadon, a biztonsági őrök mutatták meg, miként lehet My Blood című dalukra táncolni vagy egy váratlan crowd control. Egy törzsrajongó számára az elmek 90%-a biztosan visszaköszönt (pl. a toronyba felrohanós Car Radio-t egy Szigeten készült videóról én magam is láttam), de totál laikusként, mindenféle előzetes tapasztalat hiányában azt kell, hogy mondjam, nagyon élveztem a koncertet. Mindamellett pedig a Tylernek, frontembernek nemcsak a jópofaságokért, hanem a stabil éneklésért is jár a dícséret.

A koncert után pedig kissé indokolatlan módon a Galantis You and I című slágerét játszották a közel 10 perces tüzijáték alatt, ami egyben a fesztiválbúcsút is jelentette.

Az az igazság, hogy a Pukkelpop nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Az első negatívum már rögtön a fesztiválra érkezéskor szembeötlött: a koncertkívüli programok teljes hiánya. Természetesen itt is megvoltak a promóciós standok, amik mellett el lehet időzni, de a sapkán, tollon vagy pólón kívül nem igazán gazdagodik mással az ember. 
Nem a szó legszorosabb értelmében, de világháborús helyzeteket idézett elő az étel és ital vásárlásra kialakított jegyrendszer, melyből 5 db 15 eurót kóstált.

Az általunk vásárolt 10 db jegyből egy muffinra, egy adag pesto-s tésztára, egy hamburgerre és egy pohár sörre futotta. Ez már csak azért is kevés, mivel minden kaja a fesztiválon 3 jegynél kezdődik, amire a programokkal ellentétben rengeteg lehetőség volt.

A sörös téma márcsak azért is érintett érzékenyen, mert az itthoni 5dl-s vagy éppenséggel 4dl mennyiség helyett csak egy kis pohárral tudtál vásárolni mindenhol. Éppen ezért sokan azt csinálták, hogy délután 4 óra felé visszaindultak a kempingbe, ugyanis (kapaszkodjanak meg) mindenféle alkoholt, ami nem üvegben volt, be lehetett vinni a sátorhelyre. 

Ám úgy látszott, hogy ez csak számunkra volt visszatartó erő, ugyanis nap közepére már poharakban úszott az egész fesztivál, ugyanis (és itt jön a fesztivál másik óriási gyengesége) valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva egyszerű, mezei műanyag poharakba szolgálták az italokat repohár helyett. Akinek viszont volt gusztusa, annak relatíve jól jött ez, hiszen 20 pohár visszaváltása után az illető egy kaja/piajeggyel gazdagodott, amit betudott váltani sörre.

És ha már szóba jött a szemetelés, az mindenképp a fesztivált dícséri, hogy a szemétszedők szelektíven gyüjtötték a velük szembejövő szemetet.

A belga fesztiválozók többségének a hozzáállása viszont homlokegyenest szembe megy ezzel, ugyanis olyan posztapokaliptukus állapotokat, mint amilyen a fesztiválról való távozásunk napján fogadott a kempingben, még soha nem tapasztaltunk.

Viszont nem lehet elmenni amellett a tény mellett sem, hogy a Pukkelpop évről évre olyan neveket képes felvonultatni, amiket még egy Sziget is megirigyelne. Elég csak a Tame Imapala-ra, Billie Eilish-ra, Anderson .Paak-ra, az idei év egyik legnagyobb elektronikus zenéjét szállító Fisher-re vagy az R&B legnagyobb reménységére, a Grammy-jelölt Jorja Smith-re gondolni. 

Zárógondolatként pedig csak annyit, hogy összeségében megéri kilátogatni a Pukkelpopra, amennyiben a fesztiválozást összeköti más programokkal is (pl.: körül néz Belgiumban, amihez a fesztiváljegy mellé járó ingyensen retúr vonatjegy tökéletes lehetőséget biztosít), illetve ha az ember olyan előadókat szeretne hallani/látni, akik ritkán vagy szinte soha nem jönnek felénk.

További fényképeink a fesztiválról:

Fotók/videók: Csiha Dóra

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Szent Péter zúzdájával indult az idei Volt Fesztivál – helyzet... Tegnap a nulladik napi warm-up után (részünkről ez a Borfesztivál végigkóstolását jelentette) végre kezdetét vette teljes gőzzel a Volt fesztivál. Elég eklektikus nap volt, mind fellépők, mind élmények, mind időjárás tekintetében. Hogy ez mit is jele...
Indul a görög baszatni – Sziget 2. nap Az idei Sziget csütörtöki napja volt az, amit piros betűvel írtam be a naptárba, és már hónapokkal ezelőtt hangoztattam mindenkinek: augusztus 13-án (és persze másnap) rohadtul ne számítsatok rám! Hogy miért? A válasz három szó: Foals, Bathazar, Inte...
A bakancslistám nyomában, 1. rész – Foo Fighters Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ott tudtam lenni több nagy külföldi fellépő magyarországi koncertjén is. De vannak olyan zenekarok a bakancslistámon, akik eddig nem jöttek Magyarországra, és félő volt, hogy nem is nagyon fognak talán, mert...