Múlt hétfőn ért véget az immár hatodik alkalommal megrendezett Electric Castle fesztivál a Kolozsvártól 30 km-re található bonchidai Bánffy-kastély területén. Az 5 napon át tartó rendezvényen idén mi is jelen voltunk és annak jártunk utána, hogy a szomszéd fűje tényleg zöldebb-e.
Mint minden fesztivált, úgy az EC-t is hosszas rákészülés előzte meg, s mivel először jártam Romániában, ezért az odautazás miatt ez még pontosabb tervezést vett igénybe.
Némi mazochista hajlamról tanúbizonyságot téve a vasútat választottuk, mellyel 6 és fél óra alatt értünk Debrecenből Kolozsvárra. A vasútállomásra való megérkezést követően a helyi BKV-t vettük igénybe, hogy eljussunk a Horia Demian Sports Hall-hoz, majd onnan a shuttle busszal tovább Bonchidára. A villamosút alatt gyorsan párhuzamot állítottunk Budapest és Cluj-Napoca tömegközlekedésének kiszámíthatatlansága és körülményessége közt.
A fesztiválbusz (jobban mondva, egy átkeresztelt helyijáratos) 1 órás verejtékes kalandútja után végre megérkeztünk a fesztivál helyszínére. Átvettük a karszalagot, elfoglaltuk a kempinget, felvertük a sátrat, majd elindultunk a fesztivál bejárata felé, ahol elképedve konstatáltuk, hogy minden check-in pontnál tömött sorok várakoznak, ami egyenesen a kempingünkig húzódott. Akkor még mit sem sejtve beálltunk a sorba, mert mindenképp szerettünk volna beérni Damien Marley-ra. Igen ám, csakhogy mire bőrig ázva a sor elejére értünk, akkor jöttünk rá, hogy azért kellett másfél órát állni, mert a jegykiváltás és fesztiválra történő bejutás ugyanazon a ponton zajlott és a többség közvetlenül a fesztivál egyik fő fellépőjének színrelépése előtt méltóztatta kiváltani a jegyét. Ekkor úgy döntöttünk, hogy inkább megyünk szárítkozni és lefeküdni aludni.
Másnap reggel egy kevés félelemmel eltelve indultunk letesztelni a tisztálkodási lehetőségeket. Természetesen itt is konténerekben volt elhelyezve mind a wc, mind a zuhanyzó, csak úgy, mint idehaza. Ám azt kell, hogy mondjam, az eddigi legpozitívabb higiéniai élményben volt részem, amit fesztiválon tapasztaltam. Ha az illető időben ment el tusolni (késő este vagy kora reggel), akkor garantáltan volt meleg vize. Az illemhelyiségek sem voltak annyira vészesek, szerencsére itt már kinőtték a toitoi-t.
2 órakor pedig beindultunk a fesztiválra, ahol a Booha Mansion nyitott táncterét itatta gyönyörű dallamokkal a Technimatic és MC Lowqui. Nem túlzás, tényleg egészen különleges érzés volt; eső utáni napsütésben, szabad ég alatt, dobhártyasimogató hangrendszerrel likvid beatekre ropni.
Visszamentünk a sátorba kajálni, de aztán indultunk is visszafelé, mert a Nagyszínpadon JP Cooper-t Wolf Alice követte, akiket hacsak a Silk című daluk miatt is, de vártam. A koncert végére aztán nagyot koppantam, mert pont azt a dalt nem játszották el. Mindenesetre pozitív maradt az élmény, mert jól játszott a zenekar, beleértve az énekesnőt is, aki aznap ünnepelte születésnapját.
Ez azonban nem mondható el az Icona Pop-ról (sem a szülinap, sem pedig az, hogy jól játszottak volna). Volt, nem is egyszer, hogy a playback segített be, emellett nekem unalmas is volt, de az I Don’t Care, I Love It meghallgatása ha másra nem is, legalább múltidézésre jó volt.
Nem szívesen álltam tömegbe Netsky-ért. Egyrészt azért, mert sejtettem, hogy levegővételnyi hely nem lesz, másrészt, mert a francnak van kedve rádiózenét hallgatni agyon basszusozva. Ezért csak 2 szám erejéig álltunk be, a lehető legközelebb a Hangar-hoz, hogy besiethessünk majd a Digitalism-re.
Amikor beértünk, hálát adtam az előbb említett Netsky-nak azért, hogy ennyi embert bevonzott, mert így annyi helyünk maradt a német páros buliján, amennyit csak akartunk.
Szigorúan a kíváncsiság vezérletével maradtunk Alison Wonderland pendrive-pörgetésén, de 5 percnél tovább nem bírtuk. Kb. ugyanazt csinálta, mint a tomorrowlandes dj srác, csak az a baj, hogy mindezt vérkomolyan.
A pénteki nap, csak úgy, mint a fesztiválok többségénél, itt is teltházat hozott. Ezen a napon lépett fel többek között a Middlemist Red és a Halott Pénz is. Utóbbinak a hangpróját lestük meg, míg előbbit átutazóban láttuk, ahol éppen lánykérés zajlott.
A Nagyszínpadon ekkor épp a Dub Pistols zenélt, akiket az általunk egyik legjobban várt trió, a Son Lux követett.
A zenekar szemmel láthatóan élvezte a koncertet; voltak gitár- és dobszólók, próbálkoztak közönségénekeltetéssel, de sajnos ez sem tudta feldobni a koncert hangulatát számomra. Volt egy kevés katarzis élmény (így a Lose It To Trying a koncert végén vagy az Easy korai lejátszása), de összeségében elég lapos és depresszív volt a koncert, annak ellenére, hogy a dalaikat kifejezetten szeretem. Egy klubkoncert keretein belül ez vállalható lett volna, de mint nagyszínpados, fő műsoridős koncert, elég unalmasnak bizonyult.
Annak reményében, hogy úgysem lesznek sokan, nagy naivan elmentünk dolgokat végezni a szünetbe, hogy ne Mura Masa közbe jöjjön ránk, de mire megérkeztünk ugyanaz a látvány fogadott, mint előző nap: óriási embertömeg. Így hát felemás érzésekkel inkább tovább álltunk és a Hangar felé mentünk, hogy a The Horrors fellépésének végét elcsípjük. Itt sikerült kiengesztelődni a nagyszínpados csalódások után, ugyanis csakúgy, mint 3 éve a Szigeten, most is egy jó kis bulit csaptak.
Az esti kajaszünet után ismét megpróbálkoztunk a Nagyszínpaddal, ám ezúttal eldobtuk az agyunkat.
Na nem azért, mert olyan eszméletlen zenei teljesítménynek voltunk tanúi, hanem azért az audiovizuális élményért, ami fogadott minket; a 4-5 éves kisgyerektől a huszonéves ünneplőruhás lányon át a 60pluszos idős hölgyek is úgy verették, mintha nem lenne holnap. A kivetítő valósággal életre kelt, ugyanis annyi színes, mozgó, vibráló, fluoreszkáló animáció jelent meg rajta, hogy kishíján epilepsziás rohamot kaptam. A zene pedig jó dubstep szokás szerint kerítésszaggató volt. Excision tehát valami olyat csinált, ami korosztálytól, időtől (és szomszédos budiból áradó húgyszagtól) függetlenül mindenkit aktívan megmozgatott.
A negyedik nap sajnos nem telt ilyen aktívan koncertügyileg. A Hangar-os koncertek némelyikébe bele-bele hallgattunk, így az Otherside és a Fran Palermo fellépéseibe.
Egyedül a Kensington-t álltuk végig, akiket legutóbb tavaly láttam a Szigeten, vagyis csak félig-meddig, mivel holland fesztiválozók sajátították ki a teret arra a másfél órára. Itt viszont elég szellőssé vált a tánctér, vagyis tisztán lehetett látni, hallani. A közönöség figyelmét az elejétől a végéig uralták. Kezdve azzal, hogy aznapra a London Grammar volt kiírva abban az idősávban, viszont az énekesnő betegségére hivatkozva lemondták a fellépést, így a megüresedett helyre kerülhetett be a holland sztárzenekar. Valamelyest ezt az űrt szerette volna betölteni a frontember azzal, hogy a London Grammar leghíresebb dalának, az Strong-nak refrénjét elénekelte.
Lementek az ismertebb dalok; a Riddles, a Streets és a Do I Ever is, de nyilvánvaló volt, hogy mindenki (köztük engem is) a War-t várja. Hát, csak úgy, mint a Wolf Alice esetében, itt is hoppon maradtam.
Megfáradva már a sátorba visszavonulva hallgattuk végig a The Bloody Beetroots-t, így a hajnali Hospitality Night-ra már nem maradt semmi energiánk.
Az utolsó napot Quantic-kal kezdtük a nagyszínpadnál és ha másért nem is, legalább azért megérte ott lenni, mert hallhattuk Drake Hotline Bling-jének átdolgozott verzióját. Igazából ez tipikusan az a fajta koncert volt, amit délután meghallgat az ember és itallal a kezében el andalog rajt.
Az azt követő Dubioza Kollektiv-féle mulatozást amilyen messze lehetett elkerültük.
Eközben a Hangar színpadán az IDLES kiabálása hallatszott, de inkább a Lidl Royal Market-nél álltunk sorba egy kis harapnivalóért.
A nap, az est és amúgy a fesztivál fő attrakciója Jessie J volt. Az az énekesnő, akit egy hajszál választ/ott el attól, hogy igazi világsztárrá nője ki magát. Egy ideje nem hallani róla, de idén tavasszal egy 4 részes EP sorozattal jelentkezett, aminek néhány darabja Bonchidán is elhangzott. A kiírt kezdés előtt negyedórával már dugig volt a kűzdőtér, ezért a technikusok előtti korlátnál helyezkedtünk el és vártuk (jó, az túlzás, hogy vártuk, inkább csak a kíváncsiság vezérelt minket) a popdíva színrelépését. 2 vokalista, egy dobos és ha jól emlékszem 2 gitáros társaságában lépett ki a nyilvánosság elé, akiknek jelenléte teljesen jelentéktelen volt, ugyanis a másfél órás shownak csupán az egyharmada, azaz 30 perce telt el énekléssel, a többi 60 dumálással, prófétálással. Abba a 30 percebe sűrítette bele a Bang Bang-et, a Domino-t és a telefonvakukkal végigkísért Flaslight-ot. Majd lebonttatta a kordonokat és mint a megváltó lement a közöségbe, hogy onnan folytassa az éneklést egy dal erejéig fiatal rajongója segítségével. A közönségénekeltetés ilyenkor még nem ért véget, sőt, tetőfokára hágott, amikor egy 10 éves román kislányt, Adalia-t hívta fel a színpadra, hogy közösen énekeljék el Masterpiece című dalát. Óriási ováció, üdvrivalgás és tapsvihar közepette mindezt.
A kislány lement a színpadról, majd a kedves, érzelgős, csöpögős perceket követően Jessie megszabadult felsőjétől, ami eléggé lesújtóan hatott számomra, nem úgy a közönségnek, akik csak egyre jobban és jobban fejezték ki tetszésüket. Aztán elértünk az utolsó dalhoz, ami természetesen az énekesnő debütálódala és egyik legismertebb slágere, a Price Tag volt.
Nagyobb kedvvel vártuk a Nothing But Thieves-t és nemhiába. Az énekes, Conor Mason hangja végig hasított az egész koncerten (eltekintve a falzett részektől, azok elég gyengécskén hatottak), de a zenekar többi tagja is ugyanúgy odatette az odatennivalót. Ami pedig az egyik legfőbb elismerés a részünkről, hogy a fesztivál után is az ő számaikat dúdolgattuk. A hangosítás viszont valami egészen borzalmas volt. Épp azt beszéltük, hogy lehet, Jessie J után elmentek a hangosítók sörözni, aztán a bandát meg ráhagyták a zöldfülűekre, szóval, ha a Sziget A38 sátrának hangosítása nem hozza a formáját, akkor egész biztosan idehaza is nagy bulit csapnak.
A koncert végeztével már csak kóvályogtunk össze-vissza. Tchami volt a nagyszínpadon, litániája viszont nem bírt maradásra bennünket, ugyanúgy, ahogy San Holo Halálcsillagot megsemmisítő trap bulija sem volt túl meggyőző, tehát inkább a sátorban pihentünk meg, hogy a másnapi hazaútunk problémamentesen és gördülékenyen történhessen meg.
Szerencsére ez így is történt. A fesztiválbusz pont a kolozsvári vasútállomás előtt rakott le bennünket, ahol 2 óra várakozás után megérkezett a vonat, ami óriási meglepetést okozva hamarabb ért be Debrecenbe az előre kiírtnál.
Összességében pozitív élményt okozott a fesztivál és azt kell, hogy mondjam megérte annyit utazni érte. Számomra a legszimpatikusabb talán a környezettudatos fesztiválozásra való törekvés volt az Electric Castle részéről; nagyon sok helyen voltak kihelyezve kukák és az ember soha nem látta fullon az egyes szemeteseket, mivel mindig cserélték benne a zsákokat. Vagy például, két koncert között folyamatosan takarították a tánctéren összegyűlt hulladékokat. Illetve nem volt az, hogy az ember nem tud leülni normálisan kajálni, mert az előző otthagyta volna a maradékát vagy szemetét, mivel azt is folyamatosan tisztították, takarították. Ilyet itthon még nem tapasztaltam. Viszont nem volt hordozható csikktartó, ami márcsak azért is lett volna célszerű, mivel, ha valahol, akkor Romániában tényleg sok a dohányos és ez a fesztivál területén hatványozottan igaznak bizonyult. Főleg úgy, hogy viszonylag kis helyen rengeteg ember tartózkodott egyszerre, kiváltképp az esti órákban. Tehát kijelenthető, hogy az Electric Castle eléggé kinőtte magát és volt, hogy azt éreztem, nem tudnak mit kezdeni ezzel a nagy embertömeggel (az első napon a beléptetésnél például), akik meglepően kulturáltan viselkedtek. Az 5 nap alatt összvissz 2 részeg embert láttunk, de ők sem a saját hányásukba fetrengve tehetetlenkedtek, hanem csendben eldülöngéltek a fák árnyékában.
Újabb pluszpont, hogy az eső ellenére (, ami gyakorlatilag a fesztivál védjegyévé vált) nem voltak posztapokaliptikus állaptok. Mind a fesztiválozók, mind pedig a szervezők fel voltak készülve. Példának okáért: a második nap reggelén markoló szórta a kavicsokat (nem szalmát, kedves Kolorádó) a kemping vizessé, sárossá vált területeire. Vagy, amikor már járhatatlanná váltak a fesztivál egyes területei, több önkéntes és munkás dolgozott azon, hogy homokkal befedje azokat.
Az előbb leírtakból és az egyre javuló fellépősorból is látszik, hogy egy igenis fejlődőképes fesztivál az Electric Castle és ha így folytatják a szervezők, könnyen lehet, hogy Romániának is lesz egy Sziget kaliberű fesztiválja.
Fotók: Csiha Dóra
One thought on “Fesztivál a falu közepén – beszámoló az idei Electric Castle-ről”
Comments are closed.