Hatalmas formátumú előadók jártak szerda este a Fradi-pályán.
Az előzenekar a ’80-as éveket hozta el, a fő szám a tökéletesre hegyezett one man show a ’90-es évek végét és a 2000-es évek elejét idézte meg minden bájával — és bajával —, de olyan műsor volt, amit érdemes megnézni. Bármikor.
19:15-kor siettem a stadion felé, de nem volt ok az aggodalomra, az I.-es bejáratnál alig pár ember, a normál használattól eltérően nem volt semmi vénaszkenner, vagy egyéb fakszni. Jegy csekkolás, ruházat vizsgálat és már bent is az ember.
Gyors WC (a kirakott plusz toi-toi-oknak köszönhetően nem kellett sokat várni egyszer sem), gyors büfé (ebből is volt elég, mindig hamar hozzá lehetett jutni a méregdrága de pocsék sörhöz) és már bent is álltunk a tömeg közepén.
19:29-kor színpadon volt az Erasure és bele is csaptak a Victim of Love-ba. Vince Clarke szép öltönyben-nyakkendőben, Andy Bell meg csillámos cicanaciban, ehhez passzoló zakóban (alatta trikó, mi más?!), lila kalap a feje búbján.
Bell hangja teljesen rendben, de a furcsa színpadi mozgása nem lett kevésbé vicces az évek során.
Ahogy mentünk előre a számsorrendben egyre többen — egyre több számnál — kapták fel a fejüket, hogy én ezt ismerem! egész kellemes énekelgetős lett ez a pontosan negyvenöt percnyi műsor, ami a minimális látvány — és a főműsornál sokkal halkabbra belőtt hangcucc — ellenére is szépen átjött.
Ötletes volt, hogy a kezdésig hátralévő időt a két bazinagy bokszoló Robbie Williams alakú kivetítőn megjelenő a virtuális melósok tempója jelezte. Szinte azonnal az Erasure után elkezdték felplakátolni a figurákat.
Robbie alig két év után tért vissza Budapestre, a mostani turnén (is) ő volt a fő árucikk. Lehetett venni bármit a mörcsendájz pultnál a RW-s műanyag sörös küblitől (ezeregyszáz pénzért) az RW-s bokszkesztyűig.
A munkások fél óra alatt feldobták a cuccost (közben azt is megtudhattuk a biztonsági őröktől, hogy hiába nyitott a Grupi, cigizni nem lehet benne, majd megcsodálhattunk egy James Bond stílusban készült kávéreklámot, perszehogy Robbieval a főszerepben).
A kezdéskor Eminem és röhejes RW feldicsőítésék után kezdődhetett a The Heavy Entertainment Show. Nem koncert. Entertainment Show a Heavy fajtából.
Alapvetően így is kell kezelni, nem koncert ez elsősorban, hanem a Robbie Williams show idei kiadása. Ha ezt elfogadjuk, túl tudunk lépni a stand-up részeken (Robbie-t baromira el tudom képzelni, hogy 10+ év múlva beveszi magát egy Las Vegas-i helyre és hónapokig csak mesél, közben elénekli pár kedvencét).
Szóval, az előadás nagyon is rendben volt, még akkor is, ha az én ízlésemnek kicsit sok volt a duma és sok a feldolgozás (ha valakinek ennyi nagyszerű dala van, minek ennyit mástól kölcsönvenni?!), az a 10+ számos medley a koncert közepén, meg a Seven Nation Army-ra visszajönni a ráadásban, hogy aztán a havernak boldog születésnapot kívánjon telefonon, maximálisan az izé része volt ez a bulinak.
Robbie egy kedves kis szoknyában perdült a színpadra (a stáb biztos egyeztetett Lázár Jánossal, mivel nem tökéletes öt ágú csillag díszítette), meg persze trikóban, hogy mi is többször megcsodálhassuk a világ legismertebb szőrös hónalját, de az alsógatyáját is tökéletesen megszemlélhették az első sorokban állók.
A színpadon fúvósok, vokalisták, zenészek tömkelege (köztük a visszatért Guy Chambers és az elmaradhatatlan társ, Gary Nuttall) és persze táncoslányok (akiket nem kóstolhat olyan könnyen meg, mint anno, mivel az egész családja kíséri a turnén, a Williams csemeték egy-egy nagy fülessel nézték daddy-t a színpad szélén) hada.
Robbie hangja már nem a régi, de mindentől függetlenül jól tudja kezelni a hiányosságokat, jó társak a színpadon, jól megválasztott dalsorrend.
Let Me Entertain You után a George Michael Freedom és a mostani (tökéletes Robbie cucc a szám) sláger, a Love My Life (a legutóbbi album három számát a koncert első harmadában letudtuk) pörgette fel a bulit, amely közben a megszokott módon daru hordozta a rajongói feje felett. A daru végére most bokszkesztyűt hoztak, ezen trónolt a főszereplő.
Amúgy is rengeteg ülőalkalmatosságot kapott a hátsója alá, a bokszkesztyűn túl kerti padot, kanapét, a végén meg egy fénycsövekkel díszített trónt is. A kényelméről máshogy is igyekezett gondoskodni a stáb, minden dalszöveget szépen kiírtak neki monitorokra, a képernyőket meg gondos kezek mindig irányba állították neki.
A látvány egészen elképesztő volt, mindent bevetettek a hatalmas disznóperzselőktől kezdve (nem semmi, jó féltávnál is lehetett érezni a hőjét) a konfettiágyúkon át a tűzijátékig.
A Somethin’ Stupid baromi furcsa előadása a vicces, a ciki és a meghökkentő határvonalán egyensúlyozott. A színpadra hívott kékes hajú Vivienre egy olyan maszkot adtak, ami úgy eltorzította a hangját, hogy bárki ülhetett volna a színpadon.
Az igazi wtf jelenet az volt, hogy szájvizet és kézfertőtlenítőt hoztak a művész úrnak a dal közepén..
Vendég volt még az eseten, nem más, mit id. Williams, aki Pete Conway művésznéven fut, Neil Diamond Sweet Caroline-át adták elő.
Robbie az öreg Pete hatására gondolta úgy, hogy neki mindenképp énekesnek kell lennie. Köszi, Pete. Amúgy nőügyekben apuka sem semmi, pár éve vette el a nála 24 évvel fiatalabb Melanie-t.
Sorrendben jöttek még az igazi közönség kedvencek, a Feel, Rock Dj, She’s the One.
Majd az igazi végjáték az Angels volt. Remek pillanat.
Nem csak a rajongók (kiemelten a 40+ csajszik), hanem mindenki jól érezhette magát ezen az estén.
A My Way utolsó taktusaira szépen elbattyoghattunk az 1-es villamos megállója felé.
