A Quimby tegnap este másodjára készült az Arénába, hiszen a 20 éves szülinapjuk után a negyedszázadosat is a Papp Lászlóban ünnepelték, amire nem kevesebbet, mint 13 hónapot készültek.
A koncert előtt feltettem magamnak a kérdést, hogy mit várok az estétől, és a következőkre jutottam:
- Lepjen meg: ha már 25 éves koncert, akkor ne csak a szokásosat hozzák a fiúk, hanem húzzanak valami váratlant is. Ezt fokozta, hogy a koncert leírásában is úgy fogalmaznak: „a meglepetéseiről és újításáról híres zenekar”, tehát joggal várhattam, hogy meglepődök majd.
- Ne unatkozzak: 3 órás koncertet ígértek, ami igen hosszú idő, nem akartam az órámat nézegetni, hogy mennyi van még hátra. Tartsák fenn a figyelmem végig, szórakoztassanak – gondoltam.
- Ne legyen hakni szaga: látszódjon a zenekaron, hogy tényleg élvezik, amit csinálnak, mert ha ők élvezik, jó eséllyel mi is fogjuk.
- Látvány: szintén a marketing miatt volt egy ilyen elvárásom, hogy majd valami hűdenagy látványos dolgot varázsolnak elénk, de ez inkább csak úgy csendben, mert azt gondolom nem ez a lényeg, és nem ettől lesz jó egy koncert, ez inkább csak egy fontos kiegészítő elem, ami viszont sokat dobhat az összképen.
Lássuk, mi valósult meg ebből!
Fél 8-ra érkeztem az Arénába, ekkor az emberek jórészt még csak lézengtek, így fél órával a hivatalos kezdés előtt kb. a 10. sor környékén találtam helyet magamnak a küzdőtéren, ami tökéletesen megfelelt. 20:15 körül már nézegettem az órámat, hogy most már azért lassan elkezdhetnék, mert különben le fogom késni az utolsó vonatomat, ha tényleg 3 órás hepaj lesz itt, de még egy kicsit várakoztatták a közönséget, mert Líviusz nem volt még elég részeg még bőven voltak üres helyek. A díszlet, amit várakozás közben szemügyre tudtam venni, egyébként jól nézett ki, az utóbbi hetek plakátjairól már ismert stílusú Quimby-felirat a színpad felett, fogaskerekek, és a színpad két oldalán egy-egy befelé forduló óriás tükör (nem igazi persze). No, nem azért, hogy nagyobbnak hasson a tér a zenekarnak, hanem mert az utóbbi időben többször is előkerült a tükör-téma: a feldolgozás-lemez is a Tükröm, Tükröm címet kapta, és az egyik új dal címe is Tükrök olcsón. A zenekar 25. és a tagok 50. éve körül aktuális téma lehet a tükörbe nézés, hogy kik is ők valójában, mit akarnak még maguktól, a zenéléstől, az élettől. De persze az is lehet, hogy simán csak jól nézett ki, és ezért tették oda.
Végül 20 perc késéssel érkeztek a színpadra, és én is megnyugodtam, hogy a vonatomat el fogom érni. Az elején úgy tűnt, mintha kicsit ők is meg lennének szeppenve, és nekem is furcsa volt ilyen nagyszabású térben és hangosítással hallani Tibit énekelni. Részükről nem könnyítette a dolgot, hogy apró technikai malőrök nehezítették a kezdést, de ez megoldódott, lassan feloldódtak ők is, és én is teljesen át tudtam adni magam az érzésnek. Mert jó volt.
Már rögtön az elején, a Senki se menekülre feljött DJ Bootsie, és innentől kezdve gyakorlatilag folyamatosan váltották egymást a vendégzenészek vonós hangszereken, trombitán, hárfán, vibrofonon, szájharmonikán stb., akik sokat emeltek a dalok hangzásán. Az est egyik fénypontja számomra a gyönyörű zongora-hegedű átvezető után a Nyina volt, amihez még egy balerinát is kaptunk, valamint megemlíteném a Sail away-t is, aminek különösen jól állt a hárfa.
A közönség természetesen ismét teljesen vegyes volt, a tizenévestől az 50 feletti korosztályig volt mindenki, és jó volt látni, hogy az álldogálásra hajlamos Quimby-közönséget a Halleluja rendesen megmozgatta. És itt jegyezném meg, hogy a 17 éve gyakorlatilag minden koncerten játszott dalt Szilárd és Fefe úgy élvezte, mintha csak tegnap írták volna, egyszerűen jó volt rájuk nézni, és hát Líviusz sem tudja úgy előadni ezt a dalt, hogy ne szakítsa le a fejünket, most is 110%-ot nyújtott, pedig néhányszor elénekelte már. De ez igaz Tibire és az egész zenekarra, vendégzenészekre is: mosolyogtak, együtt éltek, mozogtak a zenével, és egy másodpercre sem éreztem, hogy hakninak fognák fel, szóval a 3-as elvárás pipa!
A dalok sorrendjét is jól rakták össze. Amikor nagyon leült volna, jött egy pörgős dal (pl. a Leszek ma én a tiéd, ami felrobbantotta az arénát), egy-egy jól időzített sztori Líviusztól, vagy egy titokzatosságból felsejlő perka-szóló, amit Fefe indított egy nagy víztartályon dobolva, aztán jöttek a többiek olajoskannán, fazekakon, befőttesüvegeken, de a csúcs a PVC csöveken tangapapuccsal doboló Líviusz volt. Kaptunk kisszínpados akusztikus blokkot is, melynek keretében bepillantást nyerhettünk, milyen is lehetett, amikor 25 éve kis klubok színpadán zsúfolódtak össze egy koncertre – ez egyébként igen jól sikerült, és nem csak a dalok miatt. Egyszóval mindig volt valami, amivel fenntartották a figyelmet, amivel meglepték a közönséget. Először 2 óra elteltével néztem az órámra, de egyrészről nem tűnt 2 órának, másrészről még egyszer ennyit biztosan meg tudtam volna hallgatni belőlük, így hát az 1-es és 2-es elvárást is abszolút kipipálhatom.
A látvánnyal kapcsolatban túl nagy elvárásaim nem voltak, de szerintem teljesen rendben volt az, amit kaptunk, jók voltak a korábban már említett díszletek és a videók, bejátszások is, amiket dalok közben kaptunk. A hangsúly a zenén volt, a körítés pedig tökéletesen kielégítette a vizuálhoz kapcsolódó elvárásaimat, szóval ez is pipa!
A kisszínpados blokk után elindultunk a finálé felé, ahol Dódi-áriát is kaptunk, hogy aztán egy rövid pihenő után visszajöjjenek a ráadással, aminek az első dala a Most múlik pontosan volt Gráf Ádám hangszerelésében, és azt kell mondanom, hogy bár számos verzióban elhangzott már ez a dal, de ez mindenképpen a legjobbak között van. A végén megszólalt az elmaradhatatlan és hidegrázós Magam adom, ami előtt Líviusz el is érzékenyült, ahogy ő fogalmazott: egy pillanatra folyamatos jelenné vált az elmúlt 25 év. Ahogy nekünk is az azt megelőző 2 és fél órában. A végén Tibi elénekelte a Kicsi országot, készítettek velünk egy szelfit, kaptunk konfettiesőt, és a koncert utáni extázisban elindultunk a hömpölygő tömeggel hazafelé.
A setlisttel kapcsolatban az a véleményem, hogy egy kicsit biztonsági játékot játszottak, mert a régebbi dalok közül kevesebbet vettek elő (Kilégzés, és az az utáni lemezekről játszottak jórészt) és volt néhány, amit kifejezetten sajnáltam, hogy kimaradt (bármikor becserélnék pl. egy Cuba Lunaticát egy Unomra vagy egy Bordély Boogie-ra). De egyrészt ez semmit nem von le abból, hogy ezt, amit összeállítottak, maximális erőbedobással és remekül adták elő, másrészt még 35 számot ugyanígy össze tudnék válogatni, amivel meg lehetne tölteni egy koncertet, harmadrészt ez legyen a legnagyobb bajunk egy koncert után.
A Quimby abszolút méltón és rendkívül szórakoztatóan ünnepelte meg 25. születésnapját egy szinte teltházas Aréna előtt, és továbbra is indokot adnak arra, hogy megkerülhetetlen és vezető szereplői legyenek a magyar zeneiparnak. Szívvel, lélekkel, élvezettel játszanak, és fognak még egy jó darabig, mert van bennük lendület. És ez reméljük, kitart még sokáig.
A setlist:
- Intro
- Bolond meg a gyermek
- Tükrök olcsón
- Senki se menekül
- Forradalom
- Otthontalanság otthona
- Nyina
- Autó egy szerpentinen
- Halleluja
- Nice day
- Egónia
- Sail away
- Ventilátor blues
- Fekete lamour
- Dobszóló
- Hol volt, hol nem volt
- Cuba lunatica
- Hintalógalopp
- Lámpát ha gyújtok
- Leszek ma én a tiéd
- Akusztikus blokk
- Don Quijote ébredése
- Viharon túl szélcsenden innen
- Fm 66.6
- Búvóhely
- Heaven goes to hell
- Legyen vörös
- Állatok a legelőn
- Ráadás
- Most múlik pontosan
- Hoppá
- Sehol se talállak
- Magam adom
- Kicsi ország
fotók: boci, további képek erre!
