Miközben ezeket a sorokat olvassátok, a Depresszió javában készül 15 éves szülinapi koncertjére, mely december 19-én, a Barba Negrában kerül megrendezésre. Az ezredforduló tájékán még puszta hobbibandaként elindított zenekar mára a magyar rockszíntér egyik vezető együttesévé nőtte ki magát. Hét stúdióalbum, aranylemezek, teltházas fellépések garmadája fémjelezi a csapat munkáját, ám a frontember Halász Ferenc szerint mentalitásukat tekintve még mindig underground zenekarnak számítanak, akik azóta sem voltak képesek felnőni. Az elmúlt 15 év alatt szerzett benyomásokat, emlékeket az ő közreműködésével sikerült összefoglalni.
Idén 15 éves a Depresszió… ha 2000-től számítjuk a megalakulást, viszont volt egy ’99-es demótok is, a Messiás, amire elmondásotok szerint ti sem vagytok kifejezetten büszkék. Mennyire vettétek komolyan akkoriban a zenekarosdit?
A hivatalos megalakulásunk előtt csak buliként tekintettünk a zenekarozásra, ami 2000-ben változott meg. Ekkor csatlakozott hozzánk Hartmann Ádám, a gitárosunk. Őt már abból a megfontolásból vettük be, hogy erőteljesebb és változatosabb legyen a zenénk. Azon a nyáron készült el az első lemezünk, és eldöntöttük, hogy megpróbálunk profi zenekart faragni a Depresszióból.
Mikor éreztétek meg először a siker ízét; azt, hogy ezzel a zenével tényleg be tudtok futni? Mikortól tekintettetek a zenélésre puszta kedvtelésen túl úgy is, mint megélhetési forrásra?
Az első lemez megjelenése után lehetőséget kaptunk a Tankcsapdától, hogy vendégként szerepelhessünk az őszi turnéjukon. Olyan pozitív visszajelzéseket kaptunk ott az emberektől országszerte, ami megerősített minket abban, hogy van értelme ezzel foglalkoznunk. Utána sorra jöttek a megerősítések, a fontos mérföldkövek: az első klip, az első saját turné, az első sokezres fesztiválos koncertek, az első teltházas bulik, és így tovább. Mindig sikerült előrelépést produkálnunk, és igyekszünk ma is folyamatosan fejlődni. A megélhetés részéről nézve a dolgot: mi hivatásként tekintünk a zenélésre, és nem munkaként, ezért az, hogy milyen zenét játszunk, és azt hogyan adjuk elő, nincs összekapcsolva azzal, hogy ez mennyire jövedelmező. Természetesen, mi sem a két szép szemünkért kapjuk a boltban a kenyeret, de ez inkább arra van kihatással, hogy milyen fellépéseket vállalunk el.
Rengeteg tizen-, huszonéves rajongótok van, jó részük mindössze pár éve hallgat titeket és sejtelme sincs, milyen volt a Depresszió a korai években. Hogyan éltétek meg fiatalként a rocksztáréletet, mára mennyire sikerült – sikerült-e – ahhoz képest lenyugodni?
Nyílván kihasználtuk a helyzetet, és megéltük azokat a dolgokat, amiket szerettünk volna, de szerencsére mindig volt annyi eszünk, hogy túl nagy hülyeséget ne csináljunk. Kár lenne azt állítanom, hogy sikerült azóta felnőnünk, vagy, hogy valaha is fog, de azért észszerűbbek lettünk, és jobban vigyázunk már magunkra.
Hogyan jött a megkomolyodás zenei téren? A Tankcsapdára rendszeresen rásütik a kommerszség bűnét, azt, hogy miért nem maradtak meg annál a koszos punkvonalnál, amivel kezdték. Nektek hogy sikerült elkerülnötök az „eladták magukat” címkét, főleg mikor Soda behozta a csapatba az elektronikát?
Számunkra természetes dolog volt, hogy ahogyan mi is fejlődünk, úgy a zenénk is érettebbé válik. Soda bevétele számunkra egy következő lépcsőfokot jelentett, amivel színesebbé tettük a zenénket, és nem populárisabbá. Bár hazai viszonylatban nézve szép sikereket értünk el, és érünk el mostanában is, de underground mentalitású zenekar maradtunk, a szó nemesebb értelmében véve.
A 15 év alatt egy tagcserét és Soda érkezését leszámítva gyakorlatilag változatlan felállásban játszotok. Mitől ilyen stabil a zenekar, hogy bírjátok ennyi ideig egymás mellett?
Olyan ez mint egy házasság. Vannak nehéz pillanataink, pláne, ha öten ötfélét akarunk csinálni, és ilyenkor könnyen előjönnek a sok év alatt felgyülemlett feszültségek, de ezeken könnyen túl tudunk lendülni, mert sokkal több a pozitívum. Van akivel már 30 éve vagyunk barátok a zenekarból, ezért könnyen tudjuk kezelni egymás hülyeségeit. Nagyon megnyugtató úgy színpadra állni és zenekarozni, hogy olyan barátaimmal vállvetve tesszük a dolgunkat, akikkel már gyerekkorunk óta megbízhatunk egymásban.
Idén rengeteg, nem éppen veterán zenekar (Subi, Leander stb.) dobta be a törülközőt, vagy legalábbis köszönt el ismeretlen időre. Hogyan fogadtátok ezeket a híreket, miért dönthet úgy egy fiatal, jól menő csapat, hogy hirtelen abbahagyják? Nálatok volt-e a 15 év alatt akár feloszlás-közeli mélypont?
Nem véleményezném a többi zenekar döntéseit, mert tiszteletben tartjuk azokat. A barátságainknak és a sikereinknek köszönhetően nálunk még nem került szóba a feloszlás lehetősége.
A szövegeid nagy része magánélettel, társadalmi problémákkal foglalkozik, gyakori téma az emberi lélek, a küzdelem. Van-e olyasféle hivatástudatod, hogy gondolkodásra késztesd a hallgatót, segíts nekik a dalaiddal? Milyen visszajelzések érkeztek a rajongóktól, megértik-e a mondanivalód?
Fontos számomra, hogy ne csak szórakoztassunk, hanem tartalmat is próbáljunk meg adni az embereknek a saját eszközeinkkel. Egyetértek azzal a meglátással, hogy nagyon fontos továbbadnunk a tapasztalatainkat. Sok ember magától szeret rájönni az élet működésével kapcsolatos összefüggésekre, ezért a gondolatokat ébresztő dalszövegek izgalmasabbak lehetnek számukra, és jobban is tudnak hozzájuk kötődni érzelmileg. Mivel a hozzám hasonló gondolkodású emberek fogékonyabbak az üzeneteimre, és a zenének köszönhetően érzelmileg is összehangolódunk, ezért egy közösséget is alkotunk, és nagyon örülünk, amikor a koncertek alkalmával találkozunk. Szerencsére nagyon sok emberhez eljutnak a dalaink, és nagyon sokan jelezték már azt vissza, hogy a mi zenénk, vagy szövegünk volt segítségükre. Konkrétan olyan is többször előfordult már, hogy valaki azt mondta, vagy írta nekünk képletesen szólva, hogy a szakadék széléről lépett vissza a hatásunkra. Természetesen, olyan is akad, aki csak eljön bulizni egy koncertünkre, mert 1-2 dalt ismer. Ezzel sincsen semmi baj, mert addig is jól érzi magát, és egy pozitív élményben van része.
A zenészség mellett, feltételezem, zenefogyasztók vagytok ti is. Kik képesek inspirálni titeket ennyi év után, hogyan jelenik ez meg a Depresszió dalaiban?
Nem fogyasztónak, hanem rajongónak tekintjük magunkat. Előadók, vagy akár zenei stílusok sora hat ránk nap, mint nap, sőt filmek, játékok, könyvek egyebek. Annyi minden, hogy nem állnék neki hosszasan felsorolni, pláne, hogy 5 eltérő ízlésű ember alkotja a zenekart. Az ízlésünk közös metszéspontjában található a Depresszió világa. Korábban jobban tetten érhető volt a munkásságunkban 1-1 zenekar hatása, ami normális dolog szerintem egy fiatal, kezdő zenekarnál. Ahogy egyre kiforrottabb lett a személyiségünk, úgy lett egyre egyedibb a stílusunk.
Meglehetősen közvetlen kapcsolatot ápoltok a közönséggel, gyakran kijárkáltok fotózkodni, dedikálni közéjük. Mennyi jön ebből vissza, 15 év alatt mi volt a legszebb gesztus, amit rajongói részről kaptatok?
Voltak extra és megható esetek, de ezeket majd lehet, hogy egy könyv formájában meséljük el. A legszebb gesztus rajongói részről számunkra az, hogy 15 év után is kitartanak mellettünk, amiért végtelenül hálásak vagyunk.
Mára megkerülhetetlen zenekarrá váltatok a magyar rockszíntéren. Hola következő lépcső, mit szeretnétek még zenészként elérni?
Mindig lehet jobb dalokat írni és jobb koncerteket csinálni, tehát van még bőven célunk. Leginkább az, hogy a jövőben is ilyen sok örömben legyen részünk, mint eddig, és ezt viszonozni is tudjuk.