Prince és Leningrád, ez volt a terv a nulladik napra, az MR Szimfonik Live, sajnos terv szinten sem fért be és a valóságban is kimaradt, pedig aki ott volt azt mondta, fantasztikus koncertet adtak. Nos, ezt én nem tudom, csak azt, hogy milyen volt Prince két órán keresztül és a Leningrad az utolsó fél órában.
A koncert 7-re volt kiírva és mivel semmiképpen nem akartuk lekésni az elejét 7 előtt 5 perccel beálltunk a tömegbe, úgy középtájt. Aztán ott álltunk egy órán keresztül, mert bár a Híradó állítólag bemondta, hogy 8-kor lesz a kezdés, de kint a Szigeten senki nem vette a fáradtságot, hogy tájékoztassa a tömeget. Nekem meg eszembe sem jutott, hogy koncert előtt még Híradót bámuljak.
Az egy óra ácsorgás rendesen leszanált. Mire a zenészek kijöttek etetni a közönséget – ajándékokat dobáltak a tömegbe -, már eléggé dühös voltam. Soha nem bírtam a várakozást.
Előre kell bocsátanom, hogy nagyszerű zenét kaptunk Princetől és zenészeitől. Minőségi zene és tökéletes hangosítás, ami középről, oldalról, közelről és távolról egyaránt jól szólt. Egyszerű, ízléses színpadkép, Prince zakója gyönyörű vörös, miközben néztem azon tanakodtam, hogy ilyen anyagért nagyobb összegeket is hajlandó lennék áldozni.
A nagyszerű zene ellenére a koncert első órája egyszerűen unalmas volt. Ha nem egy fesztiválon ácsorgok a tömegben, hanem ülök egy színházban, vagy egy koncert teremben, akkor csukott szemmel élveztem volna az improvizációkat és szólókat és egy hangot nem panaszkodnék. De a tömegben állva csak unatkoztam. Akkor már második órája álltunk, nekem pedig a maradék türelmem is kezdett elveszni. Táncolni akartam, ringatózás helyett élénken mozogni, mielőtt elalszom. Aztán jött a Purple rain, amolyan első ráadásként és nekem valahol ott veszett el a koncert. Az első sorokban lányok sírtak a katarzistól, de bennem csak az unalom miatti türelmetlenség mocorgott. A második ráadás végén többed magammal kijöttem a tömegből – nem volt egyszerű! -, feladtam. Tisztában voltam azzal, hogy a buli a végére gyorsulni fog, a második ráadáson a gyorsulás egyértelműen lemérhető volt, de nekem már nem volt türelmem megvárni a végkifejletet.
Prince zenéjét továbbra is kedvelem és változatlanul csodálattal tölt el, hogy miként került egy ilyen kis emberbe ilyen hang, ennyi zeneiség, de koncertjén – legnagyobb és őszinte sajnálatomra – piszkosul unatkoztam. Talán ha az elején kicsit tempósabban kezd, talán, ha másként adagolja a számokat, talán ….. talán majd a következő koncerten. Talán.
A Leningradnak a végét, konkrétan az utolsó számot és a ráadást kaptam el. Ők legalább megtáncoltattak. Előjött megint a Nu pagagyí feeling, vigyorogtam a ‘farkason’ és táncoltam. Türelmetlenség és feszültség pedig elszállt, mintha soha nem is lett volna. Velük a végén csak kerek lett az a nulla.